Két rendezésével szerepelt a MITEM-en a kijevi Ivan Franko Ukrán Nemzeti Színház vezetője. Dmitro Bogomazov a kultúra hídépítő szerepéről, Shakespeare polifóniájáról és arról, miért tartja fontosnak, hogy a magyar közönség is megismerje az ukrán Maupassant-t.

Vezetékneve istenfestőt jelent. Kénytelenek vagyunk mi is e különleges név eredetére rákérdezni…

– Ez egy olyan megnevezés, amelyet a foglalkozása nyomán adtak az évszázadok homályába vesző valamely régi-régi felmenőmnek, nem több. Bár gyakran mondják nekem, hogy szép családnevem van, és valamiféle jelentéssel teli, de én teljesen józanul viszonyulok hozzá. Talán a képzőművész fiamban – aki egyébként a Coriolanus című előadás látványtervezője – realizálódtak annak a távoli ősnek a génjei.

Tavaly októberben elfogadta a meghívást a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház fennállásának 25. évfordulójára rendezett Sztalker Fesztiválra. Az Ivan Franko Ukrán Nemzeti Színház vezetőjeként a kultúra feladatának tartja, hogy feszült politikai helyzetben is kapcsolatot építsen?

– Örülök, hogy a színházunk részt vett ezen a fesztiválon. Az, amilyen barátságos és lelkes fogadtatásban részesült az Ivan Franko Nemzeti Színház előadása a beregszászi nézők részéről, azt a meggyőződésemet erősíti, hogy a kapcsolatokban kialakult minden feszültség csupán a politikai boszorkánykonyha és a manipulációs technológiák terméke, melyeket bizonyos erők generálnak. Természetesen a kultúra a legerőteljesebb eszköz, amely lehetőséget ad számunkra, hogy szembeszegüljünk bármilyen pusztító folyamattal. A kérdés csupán a kulturális aktivitás mennyiségében és minőségében van.

A kultúra híd is lehet? A MITEM szellemiségének is része ez a gondolat. Ön szerint mi egy színházi fesztivál legfontosabb feladata napjainkban?

– Azt hiszem, a kultúra nem is lehet más, mint híd. Érdemes felidézni, hogy a mai fesztiváltevékenység éppen azzal a céllal alakult ki Európában 1947-ben, hogy „összevarrja” a II. világháború által szétszakadt kapcsolatot korok és népek között. Persze, napjainkban ez a folyamat némileg összetettebb annál, mint ahogy azt egy népszerű, múltbéli jelmondat fogalmazta meg: „Béke. Barátság. Fesztivál.” Úgy gondolom, hogy ma nem csupán egy közös kulturális tér létrehozásáról kell beszélnünk. A mai technológiák és az azokkal kapcsolatos folyamatok a világot rendkívül kiegyensúlyozatlanná tették, a politikában egyre újabb módszerek honosodnak meg, illetve csiszolódnak ki, melyek a tömegek tudatának befolyásolására irányulnak. A fegyverük a manipuláció, a propaganda, amely mások befogadásának szervezőelvévé válik, a gondolatok diktátumát eredményezve. A kortárs művésznek el kell indítania a nézőben a reflexió és az önelemzés mechanizmusát. Ez a folyamat egyrészt mindenki számára egyéni, másrészt létezik a szellemi-lelki tapasztalásoknak egy olyan közös síkja, amely az előadás létrehozását generálja. Ugyanez a helyzet egy színházi fesztivál esetében is – ez a személyes művészi diskurzusok összekapcsolódása egyetlen egésszé a közös értékekre alapozva. És fontos szempont egyrészt a nemzeti önazonosság kinyilvánítása, másrészt a nemzeti identitás mint egyetemes érték tudatosulása.

Miért érzi fontosnak, hogy az Ivan Franko Ukrán Nemzeti Színház is részt vegyen a MITEM-en?

– A MITEM egy igen nagy léptékű és reprezentatív európai fórum. És hát a fesztivál művészeti vezetőjéhez, Vidnyánszky Attilához már egyetemi éveink óta régi baráti kapcsolat fűz, amely nem csupán a kölcsönös emberi rokonszenv miatt fontos nekem, de alkotói szemléletünk is közel áll, amit esztétikai felfogásunk „rokonsága” határoz meg. Nagyon örülök, hogy az idei fesztiválprogramban színházunk egyszerre két előadásával is képviselteti magát. Ez egyrészt óriási megtiszteltetés, másrészt felelősség is, hogy egy programba kerülhetünk a kortárs világszínház „nagyjaival”. Egy színház számára a részvétel egy fesztiválon lehetőség, hogy kívülről pillantáson önmagára, és hogy elhelyezze magát az általános színházi folyamatok kontextusában.

A Morituri te salutant című előadás az ukrán lélektani próza mestere, Vaszilij Sztefanik legismertebb novellái nyomán született. Kérem, mutassa be az ukrán szerzőt az őt nem ismerő magyar olvasóknak!

– Vaszil Sztefanikot zseninek tartom. A novellái és elbeszélései nemcsak az ukrán, de az európai kultúra legnagyobb kincsei közé tartoznak. A 1871 és 1936 között élt Sztefanikot még életében Guy de Maupassant-nal együtt Európa legjobb novellistájának nevezték. Sztefanik nyelve egyedülálló és különleges. Makszim Gorkij nagyon pontosan fogalmazott róla: „Milyen röviden, erőteljesen és félelmetesen ír ez az ember.” De Sztefanikot gyakorlatilag nem szokták színpadra állítani. A szövegei, melyek formailag virtuóz módon kicsiszoltak, maximálisan „sűrítettek” a szavak szintjén és feszültséggel telítettek gondolatilag, alapvetően nem színpadra valók. Egy ilyen „sűrítményt” rendkívül nehéz eljátszani, Sztefanikkal egyenrangú zsenialitást elérni lehetetlen. Azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy tíz novellájához találjunk egy adekvát színpadi nyelvezetet.

A Coriolanusban Volumnia szerepében Shakespeare saját édesanyja alakját örökítette meg. A politika természetének vagy e drámai erejű anya-fiú viszonynak a bemutatása inspirálta elsősorban a darab színrevitelekor?

– Egy olyan polifonikus szerző esetében, mint Shakespeare, nem tudom egyiket a másik elé helyezni. Nála minden fontos. Egyébként is, amikor egy darabon dolgozom, igyekszem maximálisan pontosan olvasni és megérteni a szerzőt, és nem foglalkozom értelmezésekkel és interpretációkkal.

Kozma András – Lukácsy György

(2019. május 9.)