Az ördög sem érti, hogyan alakul ki, mondjuk, egy szolid vidéki polgárcsaládban a színházfüggőség. Lehet, hogy a rendezői-dramaturgi pályáról ábrándozó nagyfiúról ragad rá a kisebbekre? A nagylányról, akit a városi pártbizottság nem javasol a jogi egyetemre, így bánatában a színművészetire felvételizik? Máig nem tudom a pontos választ, de tény, hogy a középső gyereknek – aki aztán a két kicsit is megfertőzte – már az volt legnagyobb kamaszkori élménye, hogy látta a Royal Shakespeare Company világhírű Lear királyát a Madách Színházban. Az egyetemi évek alatt jöhetett heti két-három előadás a Vígben, a Madáchban, a Nemzetiben, a Katonában, a Pestiben, ráadásként minden jobbnak mondott külföldi színház egy-egy vendégjátéka. Zseniálisak és csapnivalók.

A színházmánia a későbbiekben is megmaradt, de nálunk a családi szereposztás azt kívánta, a kisebbek kerüljék ezt a területet. Megmaradtak hát kívülállónak, csodára váró nézőknek, akik tudnak őszintén tapsolni vagy csendben távozni két felvonás között. Idővel sokasodtak a nagy élmények, aztán egyre erősödött a vágy az utóbbi két évtizedben ritkán kapható, nagy színházi pillanatok után.

Az öt éve indult Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó bár elsősorban a szakmának szól, de a fent megidézett színházrajongóknak is örömünnep és komoly erőpróba. Ünnep, mert két hét alatt (idén már majdnem három) annyi híres produkciót láthatnak, mint Magyarországon még soha. (’93-ban és 2000-ben a Katona József Színház rendezett kétszer is pazar Európai Színházi Találkozót, nagy sikerrel, igaz, a MITEM-nél jóval kevesebb előadással.)

Ha figyel az ember egy-egy ilyen fesztiválon, megtudhatja, hogyan alakult át a színház világa, láthatja, miféle útkeresés zajlik. Ennek tükrében értékelheti a magyar előadások színvonalát, felmérheti, mi avítt és provinciális, mi közelít az élvonalhoz. Tévhiteket is eloszlathatnak a rangos külföldi produkciók, például a magyar rendezők felkészültségéről, a színészi munkáról, a színpadtechnikáról. Vidnyánszky Attila nyilván mindezt szem előtt tartotta, amikor friss nemzetis igazgatóként belevágott a találkozó előkészítésébe. És talán abban is reménykedett, hogy ha az övével rokon törekvésű színházakat hív meg, őt is jobban érteni fogja a szakma és a közönség. Márpedig hozzá elsősorban a technikailag tökéletes, komoly tétre menő, katartikus élményt adó orosz teátrumok állnak közel.

A kritikusok és minden kérdésben szakavatott esztéták, hogy felmentsék magukat az értékelés gondja alól, s persze a tucatnyi előadás megtekintésétől, kijelentik: Keletre, sőt még mindig keletre billen a MITEM mérlege. Hiányos a kép, rengeteg az orosz előadás. A laikus színházbarát ilyenkor értetlenkedik: míg manapság játszi könnyedséggel eljutunk bármely nyugati nagyvárosba, és interneten kinézhetjük, melyik teátrumba van kedvünk (pénzünk) jegyet váltani, Moszkvába vagy Szentpétervárra több mint nehéz és felettébb költséges eljutnunk. Hála Isten, mondja, hogy helybe jönnek a világhírű orosz társulatok! És visszatérnek hozzánk. Mi több, vezetőik rendeznek is a Nemzetiben (Rizsakov, Fokin). Ahogy a MITEM elmúlt négy évének legnagyobb sztárja, a román születésű világpolgár, Silviu Purcărete is, akinek a félig még lerobbant, egykori járműjavítóban, az Eiffel-csarnokban tavaly előadott Faustja évtizedenként talán egyszer megszülető zseniális előadás.

Olyan éles tükröt tart elénk, hogy fáj belenézni, mert azt mutatja, minden, ami emberi, kiveszett belőlünk, önfeledten, boldogan rohanunk a vesztünkbe, mert rég cserben hagyott erkölcsi érzékünk, nincsenek fogódzóink. Purcărete nem meghamisítja, hanem felerősíti Goethe hangját. Bizarrnak tűnő ötletei – Mefisztót nő játssza, Margitból fél tucatnyi van – nem öncélúak; minden alá van vetve a következetesen végiggondolt nagy látomásnak. Lám, itt tartunk, drága embertársak, a 21. század elején. Emberek vagyunk még egyáltalán?

Hasonló szellemben alkot az orosz Viktor Rizsakov is, aki eddig hazugságainkkal, öncsalásainkkal szembesített (Fodrásznő, Éjjeli menedékhely, Részegek), s most Csehovval érkezik. Izgalmas lesz látni, hogy Vidnyánszky Attila egyik leghíresebb rendezéséhez képest merre mozdul az orosz Három nővér.

A litván születésű Rimas Tuminas, a moszkvai Vahtangov Színház főrendezője tavaly alaposan felborzolta a kedélyeket Puskin Anyeginjének színreállításával. Pedig nem tett mást, mint gyönyörű színpadképpel, fantasztikus színészi dikcióval, zenével és kiváló művészekkel elmondta, miről szól a klasszikus verses regény. Az illúzióvesztésről, a férfi-nő kapcsolat nehézségeiről, a szerelemről. Azaz a máról is. Vajon mit üzen nekünk az idén ez a remek rendező Szophoklesz Oidipusz királyával? Azonnal bejelöltük jó előre megváltott bérletünkön, hogy az antik tragédiát mindenképpen látni akarjuk.

És vajon mivel lep meg az orosz színház másik két neves főrendezője, Andrej Mogucsij és Valerij Fokin? Ők is visszatérő vendégek, és remek társulatokat hoznak. Arról, hogy milyen színvonalú az orosz színjátszás, színészképzés, meggyőző képet alkothattunk tavaly, amikor megnéztük Vidnyánszky Attila Bűn és bűnhődés rendezését a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vendégjátéka alkalmából. Az öt és fél órás előadás minden pillanata elbűvölte a közönséget, mert a szereplők nem játszották, hanem élték Dosztojevszkij figuráit. Érdekes, hogy a kritika által sokat – olykor joggal – bírált Vidnyánszky egy orosz színházban mutatta meg újra, hogy a világ élvonalában van.

Nem tudni, hogy ebben mekkora része volt a viszonylag hosszú és nyugodt próbaidőszaknak, ami a budapesti Nemzetiben ritkán adatik meg, és mekkora a rendezőt inspiráló, nagyszerű színészgárdának. Valószínű, mindkettőnek. A MITEM-en is szereplő nemzetis Bánk bán azt bizonyítja, a direktort itthon sem lehet leírni: az évad kimagasló produkcióját láthatjuk!

A MITEM-en fedeztük fel magunknak David Doiasvilit, aki a Macbethet grúz társulatával állította színre félelmetesen egyszerűen és hatásosan. És már túl van két budapesti bemutatón; a Szentivánéji álomra nem kapni jegyet, a káprázatos, érzelmektől túlcsorduló Cyrano de Bergeracot pedig lassan szokja a közönség. Költői színház a javából, még ha nem is hibátlan.

Örömünnep a MITEM, hisz a fent említetteken kívül sok érdekes előadást láttunk az elmúlt négy évben, és látunk idén is. De szörnyű nyűg is, hiszen szívünk szerint nem hagynánk ki egyetlen színház bemutatkozását sem. Az első évben három darabot, tavaly már két hét alatt kilencet néztünk meg, idén tizenkettőt választottunk, de rossz a lelkiismeretünk, hátha elmulasztunk valami fontosat. Mint korábban a Pesten legendássá lett jakutokat (rendezőjük, Potapov ezúttal egy észt társulat Vérfarkasával érkezik).

Az előadások után gyakran ott maradunk, hogy találkozzunk a produkció főszereplőivel, rendezőkkel, színészekkel. Éjfél után érünk haza, többnyire feldobódva, és másnap minden kezdődik elölről. De nem panaszkodunk, hanem olykor arra is gondolunk, amit tavaly a stockholmi direktor mondott: csak színházi ember tudja, mennyi, a közönség előtt láthatatlan munka van egy ilyen nemzetközi fesztiválon.

És csodák csodájára Budapest bírja energiával, türelemmel.

Végezetül. Soha rosszabb dolgunk ne legyen: alig vártuk az egykori Brecht-színház, a Berliner Ensamble A kaukázusi krétakörét és A bádogdobot. A világ egyik legjobb színházaként számon tartott milánói Piccolo Teatro Pinokkióját. Az erdélyi Bocsárdi László Lewis Carrol népszerű regényei alapján készült Alice-vízióját és még sok minden mást. Észt, szlovén, ukrán, horvát, indiai, tunéziai előadásokat…

(2018. május 2.)