Hogyan szólalhat meg érvényesen a huszonegyedik században két nemzeti klasszikus: a magyar Bánk Bán és az olasz Pinokkió? Bánk újrafogalmazva és Pinokkió, ahogy még nem ismertük. Mindkét előadás friss szemmel tekint a régi képre, hogy mi is jobban önmagunkra ismerhessünk.

Vidnyánszky Attila nem először foglalkozik a Bánk bánnal. Mind a drámát (2002, Nemzeti Színház), mind az operát (2008, Debrecen, Csokonai Színház) megrendezte korábban is. Az idei évad ősze pedig egymás után három bemutatót is hozott: az opera bariton-változatát az Erkel Színházban, a drámát a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán és egy utazó, osztálytermekben is előadható változatot (A Bánk-misszió), amely már járja is a maga útját, iskoláktól színházi találkozókig. Mindez annak is a próbája, hogy a fiatal generáció számára lehet-e úgy tolmácsolni a darab személyek közötti konfliktusrendszerét, hogy ez egyúttal a nemzeti sorskérdések iránt is fogékonnyá tegye őket. A visszajelzések alapján úgy érezzük, igen, ez lehetséges.

A közönségtalálkozót Szász Zsolt, a Szcenárium főszerkesztője, az előadás dramaturgja vezette. A jó hangulatú beszélgetés már-már színháztörténeti áttekintéssé vált. Jelen volt Udvaros Dorottya, akinek édesanyja szintén játszotta Gertudist, és a Kaposvári Egyetem Cserhalmi-osztályából Hermányi Mariann, aki az egy órás osztálytermi-változatban alakítja a királynőt. A címszerepet alakító Mátray László a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László rendezést idézte fel. Söptei Andrea az általa alakított és rendkívül összetett Melinda alakja kapcsán Törőcsik Marit idézte, aki egész életében rettegett, nehogy valaki rá ossza ezt a szerepet. További kulisszatitkokra is fény derült: a művészek, persze szigorúan egymás között, szokták II. Endre szerepét szerződésbontóként, Mikhál bánét karrierfékezőkét emlegetni, mesélték, nem kis derültséget okozva.

Kiderült, hogy nemzeti drámánkhoz minden jelenlévőnek személyes és határozott viszonya van. Vidnyánszky Attila shakespeare-i mélységűnek nevezte a darabot és részletesen mesélt személyes motivációiról, miért veszi elő újra és újra a művet. A mostani rendezésben például II. Endre kegyelemosztó gesztusának felmutatása volt számára a legfontosabb.

A Piccolo Teatro di Milano három év után ismét a MITEM vendége, idén Antonio Latella különleges fókuszú rendezésével vendégszerepeltek. A 14-es korhatár-ajánló azt jelezte: itt és most nem a tündérmesét látjuk majd. És valóban, egy megrázó, felnövekvés-történet elevenedett meg a színpadon.

Így szól Andrea Bajani summázata a Szcenárium idei márciusi számban a darab rendezőjével beszélgetve. Pinokkiót olyan emberek veszik körül, akik hazudnak, ő pedig mindent elhisz. Kiderül-e az igazság? Valóban ez az élet? Igaz-e, hogy a hazugságok lelepleződnek? – tette fel kérdéseit Antonio Latella rendező a megelevenedett bábu történetének apropóján.

A lecsupaszított színpadot uraló hatalmas farönk, a szinte minden jelenetet kísérő (gyönyőrű) faforgács-hóesés, az egyen alapruhára felvett jelzés-jelmezek, a hagyományos commedia dell’arte maszkok, az olykor földig érő parókák, álszakállak és a remekbe szabott imbolygó tücsökfejdísz erőteljes vizualitást teremtettek a majdnem három órás előadásnak.

A commedia dell’arte virtuóz színházi hagyományaira épülő játékmód improvizatív frissessége meglepte a közönséget. Pinokkio (Christian La Rosa) és Dzsepetto (Massimiliano Speziani) időnként még magyar szavakat is kevertek megszólalásaikba, párbeszédbe elegyedve a nézőkkel.

Antonio Latella rendezésének központi eleme a nyelvvel való folyamatos harc, és ebben saját története is tükröződik: ő maga is dyslexiával küzd – mondta a mester a közönségtalálkozón. Körünkben volt Török Tamara is, a Katona József Színház dramaturgja, akinek az előadás feliratozását köszönhettük, remek munka volt, tekintettel a Pinokkió nyelvezetére és az előadás improvizációs betoldásaira.

Rideg Zsófia a közönségtalálkozón a rendező egy korábbi interjúját idézte, amiben a Pinokkió előadását egy dantei utazáshoz hasonlította. Pinokkió hosszú szenvedésen át jut el az emberré válásig. Mennyit kell beszélnünk ahhoz, hogy végre a csendig eljuthassunk? - tette föl a kérdést a Nemzeti Színház dramaturgja. Antonio Latella válaszában a csend intim és személyes voltát emelte ki. Csak a csend szükséges a halál várásához. Akkor érkezik, amikor már csendesek vagyunk - utalt a darab utolsó jelenetére. 

kereszty

GYALUFORGÁCSBAN FULDOKOLVA
A FELNŐTTÉ VÁLÁS DRÁMÁJAKÉNT LÁTHATTA A PINOKKIÓT A MITEM KÖZÖNSÉGE
Szilléry Éva (Magyar Idők)

A hazugság hiábavalóságára mutat rá Pinokkió meséje, amely a MITEM-en vendégeskedő Antonio Latella rendezőt leginkább az egymás és önmagunk becsapása miatt foglalkoztatta, amikor az eredeti műhöz, Carlo Collodi regényéhez nyúlt. A rendező a MITEM közönségtalálkozóján beszélt az életre keltett fabábu történetének színpadra adaptálásáról, mint mondta, már az eredeti regény olvastán hazugsággal kellett szembesülnie: vagyis hogy mekkora különbség van a gyerekmese és az eredeti mű között.

Tovább a teljes íráshoz...

(2018. április 23.)