Az arab mini-fesztivál folytatódott a MITEM tizedik napján: délután öt órától a Kaszás Attila Teremben láthattuk a 37 éves és már tíz éve Belgiumban élő és alkotó iraki színész-rendező, Mokhallad Rasem két előadását.

a háború következményeit kutatja: hogyan szül az erőszak félelmet, és hogyan őrzi ezt meg az emberi test. Üres a színpad, közepén elől csak egy projektor a földön, a hátsó falat pedig három helyen felvágott fehér vászon borítja. A 23 perces performansz alatt a vászonra vetített álló és mozgóképeket látunk.

A Közel-Kelet háborúi elevenednek meg itt szó szerint: a lerombolt házak, az utcai tűntetések képein is idővel megjelenik a három táncos, akik az előadás elején egymás után előbújnak a vetítővászon nyílásaiból. Bonyolult és összehangolt mozgássor veszi kezdetét. Néma testek - hangos jajkáltás az erőszak ellen. Egyszer csak angol nyelvű szöveg hangzik fel és jelenik meg a vásznon. Bocsánatkérések sorozata. A magyar fordítást közzé tesszük:

A második, 25 perces installációban az előző produkció egy táncosa és két holland színésznő lép színre. A hátsó határoló függöny most fekete, és a három szereplő is talpig feketébe van öltözve. Mindegyiknél egy-egy fehér vászondarab. Mozgó vetítővásznak. A bemutatott képsor interjúk sorozata, a kérdés állandó: Mi a várakozás?

(Később megtudtuk a közönségtalálkozón, a második részt az ihlete, hogy a rendezőnek a saját papírjaira Belgiumban öt évet kellett várnia.) Idézzünk meg néhány válaszolót:

A közönségtalálkozót most is Rolf C. Hemke vezette, aki másnap is a moderátor szerepében lesz jelen a MITEM-en: pénteken délután négykor Az arab színház száműzetésben címmel beszélget három arab színházi alkotóval. Megtudtuk, hogy a szereplők jelenleg mind Belgiumban élnek, és az előadások az antwerpeni Toneelhuis-ban jöttek létre. Rasem azelőtt Irakban élt és alkotott, ahol a klasszikus európai színházi repertoárral dolgozott, de mindig egyéni értelmezésben. A realitás elől való menekülés útjait kereste.

A performasszal öt éve járják a világot. Mokhallad Rasem sokat utazik a háború sújtotta területek lakóival beszélget, és azt kutatja, mi történik, amikor valaki mindent elveszít. Két dolgot őriz meg mégis, foglalta össze élményeit a rendező: nem veszítjük el a hangunkat és az álmainkat.

Az előadás utáni beszélgetés három nyelven zajlott, Mokhallad Rasem ugyanis jobban beszél flamandul, mint angolul, ezért megkérte az egyik holland színésznőt, hogy fordítson neki. A magyar közönségnek pedig az angol tolmács fordított, és még így is maradt egy közvetítő nyelv, hiszen Rasem anyanyelve az arab. Milyen elgondolkodtató, hogy az előadás után nyelvekkel bajlódunk, míg a látottak szöveg nélkül is elementárisabban szólnak hozzánk, vezetnek megértésre és együttérzésre.

Este héttől a nagyszínpadon láthattuk a szentpétervári Tovsztonogov Nagy Dráma Színház (BDT), előadásában Andrej Mogucsij rendezésében A vihart. 

Andrej Mogucsij ebben a rendezésében annak próbált utána járni, hogy A vihar születésének idejében vajon hogyan szólalt meg a színház Oroszországban. A végeredményről ő maga azt mondta: lehetséges, hogy megtaláltam az orosz kabuki színházat? Mogucsíjnak sajnos a közönségtalálkozó idején már a világ egy másik pontján volt dolga, így helyette színészei fogalmazták meg az előadás stílusát, benne saját feladatukat, valahogy így: mi olyan színészeket játszunk, akik azt játsszák, hogyan játszhatták ezeket a szerepeket elődeik. Izgalmas, nem? 

Apropo, kabuki. A nézőtér baloldalán, a széktámlák felett egy épített kifutó vezetett a színpadra. Neve „hanamicsi”, azaz virágos út, a nézőtér felé tartó hosszú ösvény, amit a japán színháztól kölcsönzött az előadás. Itt érkezett a színre az előadást nyitó három galamb - azaz madarakat alakító, virtuóz módon játszó három színész. Alakításuk a MITEM felejthetetlenek sorába illik, bár néma mellékszereplők voltak csupán, de játékuk mindenkit (a sorok íróját feltétlenül - a szerk.) elbűvölt. A virágos úton érkezett a mindenkit (kétszer is) elátkozó öregasszony is, és végül itt távozott a főhős, Katyerina, aki tragikus sorsának öngyilkossággal vet véget.

A színpadi játék teli volt különlegességgel. Mogucsíj például operaénekesre bízta Borisz szerepét. Alekszandr Kuznyecov az első pillanattól kezdve énekelt a prózát mondó színészek között, és a szerelemesek párbeszédei is végig dalban szóltak. A zenét Alekszandr Manockov szerezte, akinek neve ismerősen csenghet a Nemzeti nézőinek, hiszen két Viktor Rizsakov által rendezett előadásban is hallhattuk műveit: az Éjjeli menedékhely nyolcszólamú katartikus záró-kórusában, illetve a ma is futó Részegek című előadást kezdő akusztikus zörej-kompozícióiban.

Mindehhez társult még az előadás sajátos, falusi, archaizáló beszédmodora és a tér különleges használata. A szereplők - érdekes módon nagyon hasonlóan A kaukázusi krétakörben látotthoz - az őket is sötétbe burkoló hátsószínpadról tűntek fel, igaz, hogy ott saját lábukon jöttek előre, itt viszont feketébe öltözött segítők tolták előre őket, kis mozgatható dobogókon. Ezeken a dobogókon zajlottak a párbeszédek, jellemzően a nézők felé fordulva, a mondandót jellegzetes mozgással kísérve. Kivétel természetesen akadt: a szerelmespáré. 

Az előadás közönségtalálkozóját a Nemzeti dramaturgja, Kozma András vezette, miután szinkrontolmácsolta nekünk az egész előadást. Vidnyánszky Attila - aki egy orosz fesztiválon látta először ezt a rendezést - így jellemezte A vihart: egy bátor színház, bátor előadása, egyúttal egy nagyon izgalmas kísérlet. Külön kiemelte, mennyire örül, hogy a magyar közönség is nyitottan és kíváncsian fogadta ezt a rendhagyó és gyönyörű előadást, hasonlatosan az otthoni színházszeretőkhöz.

-kereszty, - eosz

(2018. április 20.)