Műsorarchívum 2016

III. MITEM - nyolcadik nap

Csuanju Opera - Nyitott műhely a közönség számára, Novarina: Nevek erdejében

Beavatás egy egzotikus világba

A szecsuáni opera előadását követő nap délutánján az érdeklődők tovább ismerkedhettek egy többszáz éves távolkeleti hagyomány mai továbbélésével. Összetett színházi örökség ez, melynek minden apró eleme rendkívüli fontossággal bír. A kínai közönség ismeri és „olvasssa” ezt a bonyolult jelzésrendszert, melynek első eleme a látvány, a második a mozgás és kellékhasználat.

A Kaszás Attila Terem színpada benépesült sminkasztalokkal, a színház öt fiatal színészével és a segítő személyzettel. Az arcfestés ideje már a szerepbelépés szerves része, amit a színészek egy-egy előadás előtt három-négy órával kezdenek meg.

Szemünk láttára jöttek létre az alaptípusok, akiket később Shen Tiemei asszony előadásában részletesen bemutatott. A férfi szerepek: a fiatal fiú, a bohóc, a festett arcú, az öreg ember, és egy női szerep: az eladósorban lévő leány. Mivel korábban a női szerepeket is férfi színészek játszották, fontossá vált a megfelelő minőségű és mennyiségű arcfestés. A női arc kialakításánál létrehozzák az ún. lúdtojás formát, amit a szemöldök átrajzolásával hangsúlyoznak. A smink után kerül a fejre a több részből álló paróka, majd a hajdíszek pazar kavalkádja. A hajadon frizurájának ismertetőjegye a két oldalról egy-egy homlokba fésült világosbarna hajtincs.

A jelmezek közül pédául a tábornoké akár tíz kilós is lehet. A hátrészbe szúrt négy zászló azt jelzi, hogy az illető négyezer katona parancsnoka, minden megjelenésével ezt a hadsereget reprezentálja. Egy bemutatkozó mozgássorban a színész azt is bemutatta, hogy a nehéz súly ellenére is milyen virtuóz koreográfiára képes. Speciális elem a női kimonó meghosszabbított selyem ujjrésze, az ún „vízruhaujj”. Mozgása, libbentésének módja a szereplő lelkiállapotának hű tükre. Megint csak egy kódrendszer, aminek megfejtésére az európai szem - kellő tanulmányok nélkül - nem feltétlenül érzékeny.

A járásmód is jellemez, máshogyan jár egy előkelő hölgy, egy szolgálónő, egy bohóc, egy harcos. A kézmozdulatok gazdag rendszerének bemutatására Shen Tiemei asszony az előző esti előadásból is hozott példát: a feltartott két kéz mutatóujjának egymáshoz közelítése tudatta a szerelmesekről házasulási szándékukat.

Az egyes figurák alapmozgása kiegészül és variálódik a kellékhasználattal, ami szigorú koreográfiához kötött. Két színész egy evező segítségével mutatott be egy hajózás-jelenetet, amiben még az is egy külön járástípus, amivel az őket körbevevő tenger éppen békés, vagy haragos voltát jelezték. Láthattuk, hogy mennyire máshogyan legyezi magát a bohóc, a fiatal férfi és a fiatal nő.

Mindezek után már nem volt meglepetés megtudni, hogy az egyes technikák pusztán alapfokú elsajátításához minimum tíz évre van szükség. A kínai hagyományos színház színészei ezért kezdik meg tanulmányaikat már kisgyermekkorban.

A lebilincselő bemutató után Shen Tiemei asszony sok kérdésre válaszolt, és felidézett egy történetet: amikor társulatukkal Hollandiában jártak, az előadás után megkérdezék tőle, hogyan találta ki ezeket a mozdulatokat. A válasz magától értetődő természetességgel jött: „Nem én találtam ki, megtanultam az őseimtől...”

 

Novarina nevei

A Gobbi Hilda Színpadon játszott esti előadás nem véletlenül kapta különleges címét: A nevek erdejében. Novarina legutóbbi darabját rendezte meg, amelyben ezernégyszáz karaktert nevez néven. Kilenc színésze természetesen nem mindegyiküket kelti életre, ám akit mégis, mind meglepőnél meglepőbb kijelentésekre ragadtatja magát, például: „Hallgasson el egy pillanatra, hogy meghalljam, mit mondanak a szemei.”, „Maradjunk addig, amíg az egész emberiség hiányozni fog.”, „Imádkozzunk mindazokért, akik elfelejtettek létezni.”, „Minden alkalommal, amikor felhagy azzal, hogy meredten nézze a valóságot, megjelenik önmagában.”

Központi karaktere a Történésznő, ő szólítja be az egyes alakokat, akiknek fő cselekvése maga a kimondott szó. Nincs narráció, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény. A szerző szerint már nem az embert akarjuk látni a színházban, hanem azt, hogy minek mutatja magát. Fontos egy-egy alak lebontása, hogy újra felépíthessük.

A tér üres, a földet paraván méretű elemenként a rendező rajzaiból készült ábrák fedik. Ezeket áthelyezve alakul és változik folymatosan az a színpadkép, amibe a szereplők be- és kilépnek. Erősen szóközpontú ez a színház, mégsem volt minden lefordítva, mint később kiderült, szándékosan. A döntést maga a rendező hozta meg, aki egy németországi vendégjáték alkamával minden sort feliratoztatott – ám az eredménye csak az lett, hogy a közönség elveszett az olvasásban. Novarina szíve szeint még fordítás nélkül is előadatta volna, mert így a nézők egy egészen másfajta hatásmechanizmussal szembesülhetnek, s talán egy „igazabb megértéssel” is. Végül aztán ezt elvetették, maradt egy köztes megoldás a szünetekkel.

Novarina saját darabjainak rendezőjeként először a színész és a szöveg között teremt kapcsolatot, ha ez megvan, onnantól sínen van az előadás - mondja. A szöveget kottának tekinti, amiben ott a hang, a ritmus, a tartalom. Benne van tehát már mindaz, amit a színész tesz majd élővé. A szöveg és színész között csak egy igazi találkozási pont van, a próbák és az előadás során színészeivel ezt igyekszik megragadni és felmutatni.

 

Kereszty Ágnes

(2016. április 18.)


Oldal tetejére

Bosznia-Hercegovina, Csehország, Franciaország, Görögország, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Románia, Olaszország, Ukrajna, Vietnám