Előszó

V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) 2018. április 10-29.
"Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre"
Kulcsár Edit
dramaturg,
fesztiválszervező

 

Szophoklész mondatát választottuk a 2018-as MITEM mottójának. Úgy érezzük, ez fejezi ki leginkább, hogy miről szól majd a tavasszal a Nemzeti Színház nemzetközi színházi fesztiválja.

Azt mondják, békeidőben az emberek mindig az utolsó pillanatokig a megszokott módon élik életüket, hiába látják az intő jeleket. Gyanútlanul, mint Oidipusz király, aki azt hitte elkerülheti a sorsot, amit megjósoltak számára. Tudatlanul, mint Pinokkió a hazug világ dzsungelében. Nem törődve a veszéllyel, mint Gruse, a grúz szolgálólány, aki a kormányzó gyermekét menti. De mit üzennek nekünk ezek a történetek ma? 

Az ötödik Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozóra (MITEM) olyan megrendítő erejű előadásokat hívtunk, amelyek által tisztábban láthatjuk a világot, amelyben élünk, a sorsot, ami ránk vár és segíti döntéseinket a jövőnk alakításában. 

 

 

 
 
Saját történelmünk kapujában

Mi, színházi és nem színházi emberek, az 5. MITEM idejét éljük itt, a budapesti Nemzeti Színházban. Ismét a világot látjuk vendégül, de vajon ki a házigazda, s ki a vendég? Itthon és otthon a világban. Eszembe jut egy kép: a pusztában áll egy kapu, körülötte se ház, se fal. Ha átléptünk e kapun, nem tudjuk, kiléptünk-e a semmiből, vagy beléptünk a semmibe. De amíg a kapuban állunk, ez a semmi, egy hosszú pillanattá sűrűsödve megszüli a tettet, amit mi hajtunk végre, amikor kilépünk – vagy inkább, be…

Verebes Ernő
a Nemzeti Színház vezető dramaturgja

Úgy érzem, ez a fesztivál egy olyan kapu, mely vezet valahova.

Tettbefordulás – ez a pszichológiai szakkifejezés, mint érzelmi állapotok, önkéntelen reakcióba fordulása, a Tunéziai Nemzeti Színház Violence(s) című előadásának leírásában szerepel. „Honnan jön a tettbefordulás? A nagy mítoszok és archaikus viselkedési módok miféle homályos mélységeiből? A mai Káinok és Ábelek az idők hajnalán lévő testvérpár makacsul visszatérő megtestesülései lennének?” Végig pergetve az idei MITEM-fesztivál műsorát, az utóbbi néhány év alatt lezajlott történelem filmkockái suhannak el előttem. Az eszme, a költészet magasából nézem a tájat, majd tekintetemet követve, le is ereszkedem az itt-be. És innen már úgy tűnik, a történelem most van, és mi annyira vagyunk részesei, amennyire tetteink örök eszméink mozdulásai. Vajon kárhoztatva vagyunk e mozdulásra, vagy áldásnak számít?

Nyilván, az antwerpeni Toneelhuis színház A test forradalma című darabja ünnepli, míg a moszkvai Vahtangov Állami Akadémiai Színház vak Oidipusza elátkozza a tettet, mozdulatot. S amíg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház migránsai otthonról haza vándorolnak, addig a mülheimi Theater an der Ruhr teátrum előadásának öreg bohócai nem tudják, vajon vándorcirkuszuk házigazda, vagy vendég egy idegen országban. De ha a Berliner ensemble Bádogdobon doboló, felnőni nem akaró örök gyermeke, Oskar, azt gondolja, elég megfigyelni és kidobolni, amit szavakba foglalni nem lehet, akkor a Horvát Nemzeti Színház Ivanovja miért „egy kelletlen Hamlet, egy képmutató Tartuffe és egy kiégett Oblomov egy személyben?” Vajon a jellem, és az annak megfelelő viselkedés egy a tettel, vagy csak a tett előszobája? A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Alice nevezetű leánya úgy lép át Csodaországba, hogy közben saját testének traumatikus megtapasztalását beavatásként éli meg. A tett átka, vagy áldása ez? Áldása – szól ki Pinokkió a milánói Piccolo Teatro előadásából, miközben az orra nő még egy kicsit. Talán hazudik, tehát jó úton van ahhoz, hogy hús-vér emberré váljon. Átka! – harsogják a ljubljanai Nemzeti Színház színpadáról az Iliász trójai és görög harcosai, hisz „minden csata eggyé sűrűsödik, az áldozatok pedig egyetlen egyetemes áldozattá.” Mi ez, ha nem a tett fonákja? A romboló mozdulatból nem lesz semmi, csak pusztulás. Ilyen tettekre ítéltetett Borisz Davidovics is, aki nem létező síremléke fedelét feszegetve vet számot forradalmak által ihletett életével, az Újvidéki Színház színészeinek tolmácsolásában.

Úgy látszik, nemes tetteink suta mozdulatai nem szemfényvesztő gesztusok, hanem élő történelmünk, a színház által is méltán bemutatható pillanatai. Korunk hozta, Isten hozta őket. De legyenek ezek táncmozdulatok, ki nem mondott szavakat helyettesítő mosolyok, vagy vándorló tömegek léptei, az biztos, hogy mindig örök eszmék pillanatnyi sűrítményei maradnak, akár ez az újabb találkozás, mely társulatokat, színházakat – világokat kapcsol össze.

 


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Belgium, Észtország, Horvátország, India, Libanon, Magyarország, Németország, Olaszország, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Tunézia, Ukrajna