Előszó

V. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) 2018. április 10-29.

Kíváncsiság

A MITEM alapításakor, 2014-ben a nyitás fontosságát, szükségességét hangsúlyoztam. 2018-ban a nyitottság sikeréről beszélhetünk. Kinyitottuk a világot önmagunk előtt. Öt év alatt harminckét ország mintegy száz társulatát láttuk vendégül a Nemzeti Színházban. A közönség és a színházi szakma visszajelzései alapján egyértelmű: jó úton járunk.

Vidnyánszky Attila
a Nemzeti Színház igazgatója

Azt gondolom, hogy a MITEM-nek még évekig meg kell őriznie a szemlejelleget. Éppen a sokszínűség biztosítja most számunkra, hogy felmérhessük, milyen művészi folyamatok, törekvések zajlanak a világban, milyen eredményekre jutnak egyes országok jeles alkotói, hogyan dolgoznak neves rendezők fontos társulatokkal.

Vannak pillérek. Ilyen a nemzeti színházak jelenléte – kíváncsiak vagyunk, hogy a miénkhez hasonló státusú intézmények miként gondolkoznak a nemzeti kultúra lehetőségeiről. Keressük a velünk rokon esztétikájú rendezőket, társulatokat, a teátrális, látomásos előadásokat, azokat az alkotókat, akik megpróbálják saját színházi nyelvüket, hagyományukat kutatni és megújítani. Fontos pillér a kelet- és közép-európai társulatok meghívása.

Örülök, hogy újra itt lesz nagy mestereink egyike, a litván Nekrošius, és ismét vendégünk a milánói Piccolo Teatro. Jönnek az államiságuk századik évfordulóját ünneplő észtek. Két súlypontra hívnám fel a figyelmet. Az egyik a német színház jelenléte. A kaukázusi krétakör Michael Thalheimer rendezésében a kortárs német színház élvonalát képviseli. A másik súlypont a MITEM arab akcentusa. Jön előadás Tunéziából, Libanonból, fellép egy Németországba menekült szír társulat, látható egy Belgiumban élő iraki rendező előadása. Kíváncsian figyelhetjük, hogyan látják színházi alkotók a válságok és háborúk sújtotta, konfliktusokkal terhelt világukat, önmagukat, helyzetüket saját hazájukban vagy kivándorolva, hagyományaik felé fordulva vagy éppen azokon túllépve.

Az elmúlt években társakra találtunk. Mert a MITEM-re meghívott művészeket – Koreától Svájcig, Grúziától Norvégiáig, Libanontól Belgiumig – ugyanaz a szenvedély hajtja, mint bennünket. Hiszünk abban, hogy a színház képes áthidalni kulturális, gondolkodás-, világlátásbeli és (pár szomorú kivételtől eltekintve) politikai különbségeket is. A színház képes a kulturális csere leglényegét felmutatni: a kíváncsiságot.

Számunkra a mások megértésére tett gesztusok a legfontosabbak. Ezért választottuk mottóul a Szophoklész gyönyörű sorát: „Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre”.

 

Kedves Olvasó!
Balog Zoltán
emberi erőforrások minisztere

Egy nemzetnek, mely számára a nyelvi magány egyszerre menedék és elszigeteltség, különösen fontos, hogy találkozzon a más nemzetek más nyelven beszélő és abból kinövő színházi kultúrájával. Ezért is volt öt évvel ezelőtt szükséges és izgalmas kezdeményezés a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó. A Nemzeti Színház és igazgatója kiváló alkalmat kínálnak nekünk arra, hogy belelássunk más országok kultúrájába, a színészi játékon keresztül pedig a színészek lelkébe, megismerve örömüket, fájdalmukat, drámai helyzeteiket.

A MITEM ideje alatt kortárs művek és klasszikusok, régi és új problémák, örök kérdések jelennek meg előttünk. Mindennek van azonban egy közös kulcsa: az emberi természet, amely állandó témája a színháznak az ókortól kezdve napjainkig. Nem véletlen, hogy a szervezők Szophoklész igazságát választották az ötödik nemzetközi színházi találkozó jelmondataként: szeretetre születtem, s nem gyűlöletre. Biztos nem aktuálpolitika ez, de miért ne vehetnénk úgy, mint a 21. századi magyar és európai világ vágyának kifejezését: gyűlölet helyett szeretet.

Szerb Antal szerint Szophoklész az istenek és az emberek kedvence volt. Minden időben érvényes drámái az emberi természet legszebb magasságaiba és legsötétebb bugyraiba vezetnek minket. A klasszikusok mellett olyan formabontó előadásokat is láthatunk, mint a Svejk XXI. századi újraértelmezése, az ukrán utcaszínház Cseresznyéskert előadása a Nemzeti Színház hajóorrában, illetve Lewis Caroll talán legismertebb műve, az Alice Csodaországban is új oldaláról mutatkozik be.

Átélhetjük, milyen gazdag a világ, hiszen 14 ország 26 előadással látogat el hozzánk. Bár a színészek sok helyről érkeztek, és sokféle nyelven szólnak hozzánk, a drámai erő feledteti a nyelvi korlátokat: a színház képes hozzánk, magyarokhoz más nyelveken is szólni, minket megérinteni. A darabok rendezői között a szakma csúcsa vonul fel, rendezők, akik a világ legnagyobbjai közé tartoznak. Igazi különlegesség az idei MITEM, tartson Ön is velünk!

 

"Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre"
Kulcsár Edit
dramaturg,
fesztiválszervező

 

Szophoklész mondatát választottuk a 2018-as MITEM mottójának. Úgy érezzük, ez fejezi ki leginkább, hogy miről szól majd a tavasszal a Nemzeti Színház nemzetközi színházi fesztiválja.

Azt mondják, békeidőben az emberek mindig az utolsó pillanatokig a megszokott módon élik életüket, hiába látják az intő jeleket. Gyanútlanul, mint Oidipusz király, aki azt hitte elkerülheti a sorsot, amit megjósoltak számára. Tudatlanul, mint Pinokkió a hazug világ dzsungelében. Nem törődve a veszéllyel, mint Gruse, a grúz szolgálólány, aki a kormányzó gyermekét menti. De mit üzennek nekünk ezek a történetek ma? 

Az ötödik Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozóra (MITEM) olyan megrendítő erejű előadásokat hívtunk, amelyek által tisztábban láthatjuk a világot, amelyben élünk, a sorsot, ami ránk vár és segíti döntéseinket a jövőnk alakításában. 

 

 

Hegedűs D. Géza

VISSZHANGZÓ KÉRDÉSEK

 

„ESTRAGON: Segíts!
VLADIMIR: Fáj?
ESTRAGON: Hogy fáj? Azt kérdi fáj-e?”

 

Hegedűs D. Géza

A fenti párbeszéd-részlet 1953-ban hangzott el először színpadon, Párizsban, Samuel Beckett, GODOT-RA VÁRVA című darabjának ősbemutatóján. Világvevő rádión bárhol hallható volt a hatvanöt éve, egyenes adásban közvetített előadás. Idehaza, a Kossuth adón, vagy a Petőfin biztosan nem. Hiszen az akkori Magyarországon, a tudományos csúcsteljesítménynek számító, két csatornásra butított rádiókészülékek a bezárkózás eszközei voltak. „Ó Európa hány határ”, sajdult az itt élők szíve - József Attilát idézve -, és igen, fájt, hogy egymástól elszakítva, egymásról mit sem tudva, egy erőszakos, absztrakt ideológia foglyaiként bezárva, és kizárva, vaksi tehetetlenségre voltak ítélve. Pedig Európa be volt lakva a múltunkkal, a hozzánk tartozókkal, az elődökkel, az utódokkal, és láthatatlan hajszálgyökereinkkel akkor is azonosak voltunk vele. Hiszen történetünk, történelmünk szövevényes kapcsolatrendszere, földrészünk valóságának része volt, min ahogyan az ma is, s ez megváltoztathatatlan, letagadhatatlan tény, olyan evidencia, mint az az ökológiai igazság, hogy időjárási viszonyaink itt a Duna-Tisza táján szélsőséges, kontinentális jellegűek.

Az idő nem halványított Samuel Beckett fent idézett kérdésein, ma talán még élesebben hangzanak itt Európában, s az összezsugorodó, civilizált világ kulturális közösségeiben. Ott visszhangzanak a drámákban, színházi előadásokban, egyszerre inspirálva alkotókat és közönséget a közös válaszkeresésre, az emberi fájdalom megértésére, az egymásra figyelésre, a szolidaritásra, vagy újabb kérdések megfogalmazására. Az idei, kulturálisan sokszínű 5. MITEM Fesztivál, reményeim szerint alkalmat ad arra, hogy – India, Libanon, Tunézia és Belgium, Észtország, Horvátország, Németország, Olaszország, Oroszország, Románia, Szlovénia, Ukrajna és a vendéglátó Magyarország színházi előadásain keresztül – megérthessük: az emberi fájdalom közös, mint ahogyan a színház nyelve is az, csak mások a szavak.

Mikor ezeket a sorokat pötyögöm a gépembe, itt dorombol mellettem a tizennyolc éves, öreg macskám. És erről eszembe jutnak Ottlik Géza, egyik legnagyobb magyar írónk szavai, aki így fogalmazott, hogy „egyetlen okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.”

 

 

Saját történelmünk kapujában

Mi, színházi és nem színházi emberek, az 5. MITEM idejét éljük itt, a budapesti Nemzeti Színházban. Ismét a világot látjuk vendégül, de vajon ki a házigazda, s ki a vendég? Itthon és otthon a világban. Eszembe jut egy kép: a pusztában áll egy kapu, körülötte se ház, se fal. Ha átléptünk e kapun, nem tudjuk, kiléptünk-e a semmiből, vagy beléptünk a semmibe. De amíg a kapuban állunk, ez a semmi, egy hosszú pillanattá sűrűsödve megszüli a tettet, amit mi hajtunk végre, amikor kilépünk – vagy inkább, be…

Verebes Ernő
a Nemzeti Színház vezető dramaturgja

Úgy érzem, ez a fesztivál egy olyan kapu, mely vezet valahova.

Tettbefordulás – ez a pszichológiai szakkifejezés, mint érzelmi állapotok, önkéntelen reakcióba fordulása, a Tunéziai Nemzeti Színház Violence(s) című előadásának leírásában szerepel. „Honnan jön a tettbefordulás? A nagy mítoszok és archaikus viselkedési módok miféle homályos mélységeiből? A mai Káinok és Ábelek az idők hajnalán lévő testvérpár makacsul visszatérő megtestesülései lennének?” Végig pergetve az idei MITEM-fesztivál műsorát, az utóbbi néhány év alatt lezajlott történelem filmkockái suhannak el előttem. Az eszme, a költészet magasából nézem a tájat, majd tekintetemet követve, le is ereszkedem az itt-be. És innen már úgy tűnik, a történelem most van, és mi annyira vagyunk részesei, amennyire tetteink örök eszméink mozdulásai. Vajon kárhoztatva vagyunk e mozdulásra, vagy áldásnak számít?

Nyilván, az antwerpeni Toneelhuis színház A test forradalma című darabja ünnepli, míg a moszkvai Vahtangov Állami Akadémiai Színház vak Oidipusza elátkozza a tettet, mozdulatot. S amíg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház migránsai otthonról haza vándorolnak, addig a mülheimi Theater an der Ruhr teátrum előadásának öreg bohócai nem tudják, vajon vándorcirkuszuk házigazda, vagy vendég egy idegen országban. De ha a Berliner ensemble Bádogdobon doboló, felnőni nem akaró örök gyermeke, Oskar, azt gondolja, elég megfigyelni és kidobolni, amit szavakba foglalni nem lehet, akkor a Horvát Nemzeti Színház Ivanovja miért „egy kelletlen Hamlet, egy képmutató Tartuffe és egy kiégett Oblomov egy személyben?” Vajon a jellem, és az annak megfelelő viselkedés egy a tettel, vagy csak a tett előszobája? A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Alice nevezetű leánya úgy lép át Csodaországba, hogy közben saját testének traumatikus megtapasztalását beavatásként éli meg. A tett átka, vagy áldása ez? Áldása – szól ki Pinokkió a milánói Piccolo Teatro előadásából, miközben az orra nő még egy kicsit. Talán hazudik, tehát jó úton van ahhoz, hogy hús-vér emberré váljon. Átka! – harsogják a ljubljanai Nemzeti Színház színpadáról az Iliász trójai és görög harcosai, hisz „minden csata eggyé sűrűsödik, az áldozatok pedig egyetlen egyetemes áldozattá.” Mi ez, ha nem a tett fonákja? A romboló mozdulatból nem lesz semmi, csak pusztulás. Ilyen tettekre ítéltetett Borisz Davidovics is, aki nem létező síremléke fedelét feszegetve vet számot forradalmak által ihletett életével, az Újvidéki Színház színészeinek tolmácsolásában.

Úgy látszik, nemes tetteink suta mozdulatai nem szemfényvesztő gesztusok, hanem élő történelmünk, a színház által is méltán bemutatható pillanatai. Korunk hozta, Isten hozta őket. De legyenek ezek táncmozdulatok, ki nem mondott szavakat helyettesítő mosolyok, vagy vándorló tömegek léptei, az biztos, hogy mindig örök eszmék pillanatnyi sűrítményei maradnak, akár ez az újabb találkozás, mely társulatokat, színházakat – világokat kapcsol össze.

 


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Belgium, Észtország, Horvátország, India, Libanon, Magyarország, Németország, Olaszország, Oroszország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Tunézia, Ukrajna