11. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

„A természetfölötti, ha olyan lénybe száll, akiben nincs elég szeretet a befogadására, gonosszá változik. Ez a tanulság: a becsvágy határtalan, míg a valós lehetőségek sosem azok; átlépve őket, az ember elbukik.” Simone Weil

Shakespeare Macbethje, szardíniai nyelven, az Erzsébet-kori hagyományokhoz híven, kizárólag férfi színészekkel. Az ötlet akkor született, amikor Serra végigfotózta Szardínia Barbagia régiójának farsangi ünnepségeit. A marhakolompok és az ősi hangszerek mélabús hangja, az állatbőrök, a kürtök, a parafa. A gesztusok és a hang ereje, a dionüszoszi rokonság, ugyanakkor a táncok és dalok hihetetlen formai pontossága. A mogorva maszkok és a vér, a vörösbor, az ember által megszelídített természeti erők. De leginkább a sötét tél. Meglepően sok az analógia a shakespeare-i remekmű és a Szardínián található maszkok sokfélesége között. Amíg a szardíniai nyelv nem korlátozza a kiteljesedést, hanem énekké változtatja azt, addig olaszul megvan a kockázata, hogy egyszerű irodalommá alacsonyodik. Egy üres színpad, a rajta át- és áthaladó színészek teste rajzolja ki a helyszíneket és idézi meg a szereplőket. Kövek, mocsok, vas, vér, harciállások, a szardíniai nurágok ősi civilizációjának maradványai. Anyag, mely nem hordoz jelentést, csupa őserő, amely elemi hat a befogadóra.