12. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

„Hová tűnik a fájdalom, ha a test felépül? Lehet, hogy a boldogság csupán a félelem és a szenvedés hiánya?“ - tesszük föl magunknak Tolsztoj kérdéseit a regény olvasásakor. Prédikálás, kioktatás, bizonygatás helyett a látszólag sötét, súlyos, komor dolgokra fényt derítve szólítom fel a közönséget valamiféle igazságkeresésre. Kitartóan kell válogatnunk a szavak meddőhányóiból, hogy felmutassuk a drágaköveket: a szeretet, a jóság, az isteni gondviselés, a minden korban egyetemesen fontos értékek csillogását. Világszerte olvasták ezt a regényt, és arra jutottak az olvasók, hogy tragikus az orosz irodalom: az ottani nők vonat alá vetik magukat, boldog családapák öngyilkosságot fontolgatnak, fiatal katonatisztek golyót akarnak röpíteni a fejükbe. Ha így olvassuk, bizony, reménytelen történet. Ám ha felütjük a regény záró mondatát, ezt találjuk benne: „életem …percei nemcsak, hogy nem értelmetlenek, mint azelőtt voltak, de kétségtelen, értelmük van: a jó, amelyet elég erőm lesz beléoltani“! Nem a feltétlen és határtalan boldogság zárszava ez, de talán reményt keltő.

A Gesher Színházról

A színházat 1991-ben alapította Jevgenyij Arje (1947-2022) rendező egy orosz színtársulattal, akik művészi szabadságra vágyva kivándoroltak Moszkvából Izraelbe. Fennállásának első tíz évében a világ kevés kétnyelvű színházának egyikeként működött: minden darabot héberül és oroszul is színpadra állítottak. Ma a Gesher Színház kizárólag héberül játszik, de továbbra is szoros kapcsolatot ápol az orosz kultúrával, annak kulturális örökségével.

Az évek során a Gesher Színház Jevgenyij művészeti igazgató vezetésével az izraeli kulturális életben és nemzetközi színtéren is előkelő helyre került. Fennállásának 32 éve alatt több mint 100 színházi előadást hozott létre, amelyekkel számos díjat nyert, továbbá a világ legjelentősebb színpadain és fesztiváljain szerepelt. Nevéhez (héberül: híd) méltóan, a Gesher Színház céljának tekinti, hogy integráló erő legyen az izraeli multikulturális társadalom számára, támogassa a fiatal színházi tehetségek új nemzedékeit, és a zsidó irodalom ismert szövegei mellett a világ klasszikusaiból álló repertoárt játsszon. Mindezt megalkuvást nem ismerő, kiváló művészi színvonalon teszi, folyamatosan új és kihívást jelentő színházi formanyelvet keresve.

A rendező gondolatai az előadásról
Miközben Lev Tolsztoj Háború és béke című művének színpadi változatán dolgoztam, tudtam, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül másik művét, az Anna Kareninát sem. Nagyon különböző szövegekről van szó, más mozgatja a cselekményüket, más hatások érik a szereplőket. Az egyikben külső erők munkálnak, és Tolsztoj alapvető kérdéseket vet fel ezekhez: „Mi az oka mindennek?” „Ki és hogyan befolyásolja a jó és a rossz működését?” A  másik regény cselekményét a szereplők viszik előre, ők maguk a világot romboló és teremtő, megsebző és gyógyító erő. Az Anna Karenina és a Háború és béke hőstípusa viszont hasonló: az igazságot, az egyetlen egyetemes, és békéhez, megbékéléshez, jósághoz, boldogsághoz vezető igazságot kereső ember. Ez az igazság persze fellelhetetlen, így a hős illetve hősnő örökkön, vagy legalábbis emberi ereje fogytáig kutatja azt.

Anna Kareninát hagyományosan a körülmények áldozatának szokás tekinteni: olyan férfihoz ment hozzá, akibe nem szerelmes, egyhangú, unalmas életét kizárólag a fia iránti érzések töltik ki, így a Vronszkij kavarta forgószél, noha romba dönti a megszokott rutint, tulajdonképpen életmentő; kiszabadítja Annát a fogságból. Távol áll tőlem az az értelmezés, amely szerint Alekszej Karenin sótlan, száraz gazfickó, aki ketrecbe zárta szegény Annát, a ragyogó, boldogtalan angyalt. Ellenkezőleg, Annát egydimenziós lény helyett minden nőtípus megtestesítőjének látom: egyesíti magában a gyengéd anyát, a házsártos feleséget, a végletekig féltékeny szeretőt; másokkal nagylelkű, kedves, közben mohón féltékeny nő - fény és sötétség, a fájdalom és a gyönyör elválaszthatatlan a személyiségében. Új boldogságát előző élete romjain próbálja felépíteni, közben azonban az abszurditásig durva, kegyetlen, nincs tekintettel mások érzéseire. Kitty, Dolly, Vronszkij, Karenin, Szergej mind Anna bájának áldozatai; valamennyiben követik őt, behódolva csáberejének, szépségének, ám minél beljebb húzza őket a maga világába, annál egyértelműbbé válik, hogy az övé egy sötét, szenvedéssel teli birodalom. Tolsztoj regényének dús cselekménye azonban nem engedi, hogy kizárólag a szadomazochista Karenina-vonalra figyeljünk: a szerző és a szereplők is távolabbra, magasabbra törekednek, rámutatva, hogy bár az egy és oszthatatlan igazság nem lelhető fel, keresni azért örök feladat.

A regény megfilmesítésére, illetve színpadra állítására irányuló kísérletek általában Anna öngyilkosságával zárják le a cselekményt, noha Tolsztoj egy egész résszel tovább írta a művet. A hátralévő tizenkilenc fejezet főképp Konsztantyin Levin lelki útkeresését ábrázolja. Levin az aszkézisen és szerelmi csalódáson át jut el önmagához, a szabadsághoz, hogy kimondja és valóra váltsa gondolatait, vágyait. Belső zavarodottságát visszaadni, megformálni, eljátszani, mellőzve a végtelen önmarcangolást, rendkívüli feladat.