VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

„A gép forog, az alkotó pihen”. A szállóigévé vált, klasszikus verssor a modernitás koncentrált gondolatát ragadja meg: a Teremtő belehelyezte a világot, és benne az embert, az Időbe; majd magára is hagyta az egész Univerzumot, hogy lebegjen a jelentés nélküli, közönyös űrben. Madách Imre azonban nem áll meg ennél a mechanikus és mára már mélységesen depresszívnek ható világképnél, ő a történelmet sátáni rémálomnak tekinti, amelyet Ádám álmodik, nekünk és velünk. Mindhiába áll ellen Lucifer, mégis a Megváltás ígérete ad értelmet a küzdésnek és a létezésbe vetett emberi bizalomnak. Éva a megígért Messiást hordja a szíve alatt, a Szeretet gyermekét, aki az ellenségképzés és szembenállás dialektikája helyett az elfogadás, azaz az emberi közösség lehetőségét és fölemelő feladatát hirdeti.

Silviu Purcărete színházában a Gyermek mindig jelen van, ha nem is jön be a színpadra: halljuk az énekhangját, a jelenetek mélyén az ő tiszta arca ragyog, az ő törékenysége és örök veszélyeztetettsége ad értelmet önmagunk megismerésének. Kivételes színházi laboratórium ez, amelyben a precizitás igénye nem az ítélkezés alkotói felsőbbrendűségéből fakad, hanem bizony szeretetből, együttérzésből és az egymással való közelség és közösség öröméből.

Purcărete összetéveszthetetlen humora, legendás kedvessége és szerénysége Az ember tragédiáját is váratlan közelségbe hozza: a nehéznek tűnő, 19. századi nagy madáchi költészet élővé és befogadhatóvá válik, elvont filozófiája-teológiája meg bizony átélhetővé. odahajol a nagy klasszikushoz, elmélyült dialógust folytat vele és meghívja őt, legyen a vendégünk ebben az ellenmondásokkal, félelmekkel és szorongásokkal, sőt már nem is leplezett kétségbeesésekkel terhes korunkba.

Aligha láthattunk még egy ennyire közvetlen Tragédiát: kivételes, kultúrtörténeti pillanattal van dolgunk, nem kétséges. Együtt örül az örülőkkel Madách Imre is, látva, hogy műve semmit nem kopott: az eltelt idő csak fontosabbá és megkerülhetetlenebbé tette.