V. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

Ez az előadás két különböző művészeti ág egyedülálló szintézisét adja. A vizuális álpaná* motívumainak kibomlását mutatja be bául dalok kíséretében, amelyek az Isteni utáni sóvárgás ezernyi érzelmi színárnyalatát fejezik ki. A bengáli bául főként szóbeli hagyomány, lényegében a jógik, szúfik és misztikusok gyakorlatához kapcsolódik. Arra szolgál, hogy megélhessük a nagy szentek dalokban elbeszélt bölcsességét. Évezredekkel ezelőtt gyakorolták már, és a mai napig élő hagyomány, amely napról napra tovább fejlődik Bengálban a kortárs bául mesterek költészetében. Küldetése, hogy emlékeztessen, ráébresszen az egyetemes szeretet virágjára, amely minden szívben kinyílhat kaszttól, társadalmi rétegektől, vallástól vagy bármely más, emberek alkotta határoktól függetlenül. A bául dalok többnyire egyszerű bengáli köznyelven szólalnak meg, mégis szokatlan nyelvi kifejezésmódban, úgynevezett Szandhjá Bhásá stílusban, vagyis egyfajta félhomályos, titkos nyelven megírt versek, melyek több réteget hoznak össze azáltal, hogy a hétköznapi falusi élet, a természet, az emberi szerelem egyszerű metaforáinak áttetsző fátylán túl kifinomult, rejtőzködő jelentést hordoznak. A hazánkban is jól ismert 20. századi indiai költő, Rabíndranáth Tagore rajongott a bául költészetért, és sokat tett azért, hogy az irodalmi életben ismertté tegye. 

    * álpaná - szakrális föld- és padlófestészet. A szó a szanszkrit álimpanából (“bemeszelés”, “bekenés”) ered. Hagyományosan az asszonyok rajzolták rizs- és lisztpasztával a ház elé napfelkelte előtt, hogy áldást hozzon arra a napra. Az előadásban három festőművész egy több méter átmérőjű álpanát fest majd, melybe a végén a nézők is berajzolhatják a maguk motívumait.

A zenei együttes tagjai (valamennyien a bául hagyomány beavatott mesterei) az egyhúrú éktáron és ritmus-hangszereken játszanak. Már a több ezer évvel ezelőtti indiai szentiratban, a Számavédában is találkozunk az éktárral, amely az Egység szimbóluma, egyetlen húrja, mint a Nap egy sugara, amely a Földet érinti, és kettejük egyesüléséből valami új születik. Az éktár hangját az “AUM” (ÓM) hangjának tekintik, de anáhat nád vagyis „nem megszólaltatott”, azaz önmagától zengő hangként is ismerik. Parvathy Baul (Párvatí Bául) ars poetica-ja, mesterét, Sanatan Das Bault (Szanátan Dász Bául) idézve a következő: “Mi csupán az éktár hordozói vagyunk; csakis az éktár dönt – ő utazik, ő énekel és ő találkozik emberekkel, mi csak elvisszük őt különböző helyekre. Olyan végtelenséget találok ebben az egyetlen húrban, hogy elegendő számomra ahhoz, hogy átkeljek vele az életemen.“

Támogatók:
-