„A nemzet színháza lélek és szellemiség. Spirituális vár, melyet nemzedékek építettek, építenek, s amely nem készül el soha, mert maga az örökké fejlődő élet.”

(Németh Antal)

Amikor másfél évvel ezelőtt, 2020 tavaszán teljes készültségben és ünnepi hangulatban vártuk a VII. MITEM fesztivál kezdetét, el sem tudtuk volna képzelni, hogy az életünk egyik napról a másikra megváltozik. Egy ismeretlen kór beletaszított minket egy ismeretlen élethelyzetbe, és egy idő után úgy tűnt, már semmi sem lesz ugyanaz, a kultúra és azon belül a színház léte végzetesen megrendül. Megpróbáltunk alkalmazkodni a „szép új világ”-hoz, terveztünk, reménykedtünk, de nem igazán láttuk magunk előtt a jövőt – az elmúlt időszakban kétszer kellett elhalasztanunk a fesztivált. És szembesülnünk kellett azzal a megrendítő kérdéssel is, hogy örökéletű maradhat-e a színház, vagy a színész és a néző személyes találkozásának misztériuma a múlté lesz? Egyáltalán, mit jelent ma az, hogy színház – egy épületet, egy társulatot, a nézőket? Igaz-e még Victor Hugo gondolata, miszerint „a színház mégis az igazság világa: a színpadon – emberi szívek, a kulisszák mögött emberi szívek és a nézőtéren is emberi szívek vannak”? Érvényes-e Oscar Wilde rajongása, aki azt írta, hogy a művészet minden formája közül a színházat tartja a legnagyszerűbbnek, „mert ez a legközvetlenebb mód arra, hogy az egyik emberi lény megoszthassa a másikkal, mit is jelent emberi lénynek lenni”? És el tudjuk-e még fogadni a magyar Színészkirály, Latinovits Zoltán hitvallását, mely szerint „a színház - élő organizmus; a teljes emberről szól, emberi közvetítéssel, embereknek, a színház - a kor emberének gondolati, érzelmi szenvedély-szintézise”?

Ez a dilemma, persze, látszólag eltörpül élet és halál harcához, a betegséget megszenvedők és az azzal küzdő hősies orvosok, ápolók helytállásához képest. De a színház, a szakrális gyökereit nem felejtő igazi Színház mindig is több volt puszta szórakoztatásnál, Eugene O’Neill szavaival élve: „Templom, mely az élet költői tolmácsolását és szimbolikus ünneplését nyújtja a mindennapos lélektompító harcban lelkileg kiéhezett embernek, hogy létezzék”. 

    És most újra találkozunk. Újra kitárjuk a színház kapuját, újra elhívjuk a nézőket, hogy élőben láthassák a világ különböző tájairól ideérkező előadásokat és alkotókat. Személyesen átélhetjük a több ezer évet átívelő, klasszikussá vált drámai történeteket Szophoklész Oedipus-ától, Euripidész Médeiájától, a Biblia Énekek énekétől kezdve Shakespeare Rómeó és Júliáján, Madách Az ember tragédiáján, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésén át egészen Beckett Godot-ra várva, Bulgakov Mester és Margarita, Ibsen Nóra vagy Gorkij A nap fiai című művéig. 

    Néhány hónapja talán még egyikünk sem lehetett biztos abban, hogy a MITEM, mint a színház élő ünnepe, újra megtörténhet abban a formában, amiben hiszünk. De kétségeinken mégis felülkerekedett az újrakezdés reménye, amit Madách Imre így fogalmazott meg Az ember tragédiájá-ban, Ádám szavain keresztül:

Valóban, elhajítnám kardomat,

…

Ha titkos szó nem súgná szüntelen,

Hogy e kort nékem kell újjáteremtni.

Kozma András

dramaturg, műfordító

(2021. augusztus 21.)