Mitől átélhető egy kortárs tatár dráma egy magyar fesztiválon? „Nálunk is sok fiatal elvándorol külföldre. Csak nálunk a külföld belföldön van, a neve: Moszkva” – mondta a Jövevény című előadás után Farid Bikcsantajev rendező, a kazanyi Kamal Galiaszgar Tatár Állami Színház művészeti igazgatója.

Első látásra egzotikus előadásnak ígérkezett a tatár állami színház produkciója, hiszen kevés nemzetség van, amelyiknek– ahogy mondani szokás – rosszabb a sajtója, mint a tatároknak. És ki ne lenne kíváncsi a legfeljebb történelemkönyvekből ismert tatárok kortárs kultúrájára? Talán a legfontosabb tisztázni a félreértést: ezek a tatárok nem azok a tatárok. Aki ugyanis a mongol Arany Hordával azonosítja a tatárokat, téved. De akkor kik is ők? Érdemes e tekintetben is Csehovot olvasni. A szibériai Tomszk városából 1980 tavaszán otthon maradt családjának levelet író Csehov tesz említést e népről: „Talán a tatárokról is írnom kéne? Már bocsánat! Kevesen vannak. Jó emberek. A kazányi kormányzóságban még a papok is jól beszélnek róluk, itt meg, Szibériában ők »a legjobb oroszok« – legalábbis a kerületi rendőrfőnök ezt mondta róluk, méghozzá oroszok jelenlétében, akik a hallgatásukkal ismerték el ezt a tényt. Édes Istenem, de sok is Oroszországban a jó ember! Ha nincs a hideg, amely elrabolja a nyarat, ha nincsenek a hivatalnokok, akik tönkreteszik a parasztokat és a száműzötteket, akkor Szibéria volna a leggazdagabb és a legboldogabb föld.” Azt persze nem tudni, örülnek-e a tatárok a „legjobb oroszok” jelzős szerkezetnek, de egyebekben Csehovnak igaza van: Tatárország fővárosa Kazany, és a hideg valóban elrabolja a nyarat Szibériában. De ennél is fontosabb egy ki nem bontott részlet: mit keresnek a tatárok Tomszkban, nagyjából háromezer kilométerre Kazanytól. A választ a „száműzöttek szóból” csak sejtjük, ez is a tatárok hányatott történelmének egyik fájdalmas epizódja.

Vagyis akik tegnap este megnézték a fiatal tatár írónő, Szumbel Gaffarova Jövevény című darabját, nem az egykori távol-keleti rettegett hadurak leszármazottainak sorsába nyerhettek bepillantást. Röviden: nem ők az üldözők, sokkal inkább az üldözöttek. Ennek megfelelően Gaffarova történetének főhőse egy Nakip nevű férfi, aki a világháborút követően Kanadába kerül, ahol lehetőséget kap az újrakezdésre. Egy távoli, vidéki faluban létrehozza egy kis tatár falu mását, burgonyát termeszt, és a Halloween helyett inkább a tatár ünnepeket és szokásokat tartja. Még Joanne nevű kanadai feleségét is tatár módra „Zsanim”-nak (Lelkem) szólítja. Maga az előadás is arról szól, hogyan kerül ez a jóravaló Nakip – akit a gyakorlatilag a teljes játékidőben a színpadon lévő Barijev Ragyik Zufarovics alakított – annyi viszontagságon keresztül Kanadába.

Nakip története nem egyedi – ez már az előadást követő beszélgetésből derült ki. A tatárok több üldöztetést is megéltek történelmük során. A 18. században kényszerrel terelték volna be a döntően muzulmán népet a pravoszláv egyházba, majd jött a forradalom, és a sztálini rémuralom. Utóbbi rengeteg tatár számára jelentett egyet a GULAG-ra száműzetéssel. Ez utóbbi történelmi tény elevenedett meg az előadást követő közönségtalálkozón. Nagyné Pintér Jolán, a Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnöke használta ugyanis ki az alkalmat, hogy tatárokkal találkozhat. Elmesélte, hogy a szülei megjárták a GULAG-ot, ahol megismerkedtek Galgóczy Árpáddal. Róla idehaza közismert, hogy nem csak lebilincselő trilógiát írt rabéveiről, hanem kényszerű oroszországi tartózkodása alatt kiválóan megtanulta a nyelvet, és jelentős műfordító lett belőle. Kozma András dramaturg emlékeztette is a közönségtalálkozó hallgatóságát, hogy a moszkvai Vahtangov színház Anyegin-előadása a 2017-es MITEM-en éppen Galgóczy remek fordítását használta. De visszatérve Galgóczy GULAG-on töltött éveire: az 1947-ben húsz évre elítélt Galgóczy Árpád egy karagandai táborban találkozott a politikai nézetei miatt szintén kényszermunkára ítélt Ajaz Giljazovval. Barátságot kötöttek egymással, és Galgóczy meg is rajzolta sorstársa portréját. Amikor jóval később orosz nyelven akarták kiadni Giljazov Imádkozzunk! című művét, a kiadó megkereste Galgóczyt. Így került a tatár író kötetének címlapjára magyar portré. (És természetesen a magyar kiadás is ezt a rajzot használja borítóján.)

Ami meglepő, nem ez volt az egyetlen közös tatár–magyar történet, a közönségtalálkozón több vegyes románcra derült fény, és természetesen szóba került a tatárok korábbi szereplése a MITEM-en. A Jövevény egyik főszerepét, a Joanne–Zsaimot játszó Hamitova Lucija Minnahmetova idézte fel, hogy 2014-ben Jon Fosse Egy nyári nap című színművét adták elő. Erre emlékezett vissza Vidnyánszky Attila is, aki miközben megköszönte a tatár társulat előadását, elmondta, hogy a két színház között már nem esetlegesek a közös pontok. Az együttműködés egyik gyümölcse, hogy a Kaposvári Egyetem színészhallgatói közös mesterkurzuson vesznek részt a kazanyi színészekkel.

L.Gy.

(2019. április 24.)