Műsorarchívum 2014

I. MITEM

„Átadom magam a játéknak”

Alisza Frejndlih a színházi pestisről, a rendezők idegeiről és a pisze orról

A média világának bacchanáliája is rontja a színházi nézők ízlését – mondja Alisza Frejndlih, aki a színész tehetségére épülő művészetben hisz. A szentpétervári Nagy Drámai Színház Alice című előadásában láthatta Oroszország egyik legnépszerűbb színésznőjét a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) közönsége.

Alisza Frejndlih azt jelenti az orosz kulturális életben, mint Törőcsik Mari a magyarban vagy Anna Magnani annak idején az olaszok számára...
– Ezzel túlértékel!

Mégis, mikor jött rá, hogy immár több mint színésznő, valóságos közkincs?
– Nem tudom egy momentumhoz kötni az országos ismertségemet, ez fokozatosan alakult így. Szerepről szerepre éreztem, hogy egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak felém a nézők. A tőlük érkező energia fizikailag is eljut hozzám, és a mai napig feltölt a közönséggel való találkozás. Az utóbbi időben ezt az energiát ismét különösen erősen érzem, most, hogy a színház, ahol szolgálok – a Nagy Drámai Színház – eléggé elárvult helyzetben van. Negyedik éve tart az épület felújítása, kényszerű vándorlásunk során válósággal megkapaszkodunk a közönségünkben.

A MITEM-en is bemutatott Alice egyik felvonása a színpadon, míg a másik a nézőtéren zajlik. A negyedik fal lebontása, vagyis a színpad és a nézőtér közötti határ átlépése a nézőket rendre zavarba ejti. A színészek számára milyen érzés a nézők között játszani?
– Hát, nem egyszerű ehhez hozzászokni! Az előadásunk második részében a nézők beülnek a játéktérbe, ennek a felvonásnak a döntő részében a színészek a nézők között játszanak. Ez belőlünk is előhív egy szinte fizikailag is érezhető vibrációt, ami nem túl kellemes érzés. A nézők közelségéből szerintem nem jön ki többletenergia. Ez ugyanis nem távolság kérdése. Ha színpadon játszom és az ellenfény miatt nem látom a nézőket, akkor is mindig érzem a jelenlétüket. De ha egyszer a színház ebbe az irányba akar tovább haladni, muszáj lesz megszoknunk – mint a pestis idején: valahogy túl kell élnünk.


Erős kijelentés, de azért mosolyogva mondja.
– Akárhogy alakul is a színházi formanyelv, maga a színjátszás túl fogja élni. Lehet, hogy át kell esnünk ezeken az avantgárd, posztmodern betegségeken, hogy visszatérhessen a színház az igazsághoz – ami a színész tehetségére épül.

Carroll Alice Csodaországban című művében olvashatunk az örökké tartó teadélutánokról, ami Csehov világát idéző gondolat. Miért nem tartották meg ezt a jelenetet az előadásukban?
– A koncepció szerint minden Carroll szövegével kapcsolatos motívumot csak figurában vagy hangsúlyokban idéztünk fel. A mi előadásunk elsősorban arról szól, hogy az emberek hajlamosak önmagukat elveszíteni. Az Alice az önmagát kereső embert mutatja be, azt a közvetlen, tiszta, fiatalkori énjét, aki még titkot hordozott.

Az előadás nem is Csodaországban játszódik, hanem egy bérházban, ahol a negyedik és az ötödik emelet között megrekedt a lift.
– Én öregasszonyként kerültem ebbe az előadásba, így ez számomra személyes visszatekintést is jelentett. Lewis Carroll meséje tehát a mi feldolgozásunkban nem gyerekeknek szól, hanem különös lelki tájakra vezeti a felnőtt nézőt, hogy ő is magára találhasson.

Alisza Frejndlih

Nevét és hivatását is édesapjától örökölte: a német családból származó Bruno Frejndlih maga is színész volt. A családnév (freundlich, vagyis barátságos) sokat elárul a hazájában rendkívül népszerű művésznőről. Közvetlen játékmodora, természetes kisugárzása azonban nemcsak a nézők szívéhez, hanem rangos színházak legnagyobb szerepeihez is elvezette. Játszott Shakespeare-, Brecht- és Bernard Show-darabokban, 1983 óta tagja és vezető színésze a ma Tovsztonogovról elnevezett szentpétervári Nagy Drámai Színháznak. A magyar nézők elsősorban filmszerepeiből ismerhetik: Elem Klimov 1980-as, Agónia című drámájából, Andrej Tarkovszkij 1979-es klasszikusából, a Sztalkerből vagy az 1977-es Munkahelyi románc című romantikus vígjátékból. Bár énekhangja nem különösebben kiművelt, érces altján elragadó szomorúsággal szólalnak meg a sanzonok és kuplék. Talán ez is az oka annak, hogy valóságos „intézménnyé” vált Oroszországban.


Andrej Mogucsijt rendezőként a látomások mesterének tartják. Az imént említett térkezelés is egyike azon változásoknak, amelyeket az ő kinevezése hozott a Nagy Drámai Színház élére?
– Igen. De hogy hasonló felfogásban fog-e rendezni a BDT (a Nagy Drámai Színház orosz nyelvű rövidítése – a szerk.) régi színészei számára megszokott környezetben is, csak akkor derül majd ki, amikor visszatérünk az alma materünkbe. Én magam is kíváncsi vagyok rá, hiszen még nem volt alkalma a nagyszínpadon rendezni. Előzőleg – korábbi társulataival – pedig alternatív felfogású előadásokat állított színre. Izgalmas lesz a visszatérésünk!

1989-ig évekig dolgozott színházuk névadójával, Georgij Tovsztonogov rendező-igazgatóval. Hozzá hasonlóan ön is kettős identitással rendelkezik. Tovsztonogov grúz volt, míg ön német családból származik. Mit jelent a német-orosz kettős identitás az ön számára?
– Alapvetően mind a ketten az orosz kultúrából nőttünk ki, azzal együtt, hogy sosem tagadtuk meg a gyökereinket. Édesapám a pétervári Alekszandrinszkij színházban dolgozott, ezért egészen kisgyermekkoromtól követtem az alakításait, és ennek nagyobb hatása volt a pályámra, mint a származásunknak. A mentalitásunkon pedig már csak azért sem érezhető sok a német származásból, mert apám ősei még Nagy Katalin cárnő idején érkeztek Oroszországba, a nagymamámék generációja még beszélt németül, mi viszont már ízig-vérig oroszok vagyunk.

Bár édesapja színész volt, egy interjúban ön azt mondta: hogy végül követte őt ezen a pályán, abban nagy jelentősége volt a pisze orrának, hiszen éppen ilyen karaktert kerestek a leningrádi Osztrovszkij színifőiskolába.
– Az arcom szabálytalansága viszont sokáig nehezítette a filmes pályámat, mert nem tartottak elég fotogénnek. A pisze orr különben nagymamám öröksége, hiszen apámnak jellegzetes, hosszú orra volt. Rengetegszer hívtak szereplőválogatásra, de sokszor elküldtek a külsőm miatt. Csak azután kezdtek el filmekhez is hívni, amikor már elismerést vívtam ki magamnak a színpadon. Egy idő után a nézők hozzászoktak az arcomhoz.

Már országos hírű művész volt, amikor a nagy filmrendező, Andrej Tarkovszkij felkérte a Sztalker egyik szerepére, akkorra már bizonyára nem volt szükség szereplőválogatásra.
– Készített próbafelvételeket, sőt, Tarkovszkij magát a próbát – a film végi monológomat – akarta bevágni a végső alkotásba, mert annyira jónak ítélte. Végül azért kellett újra leforgatni, mert nem a díszletek között mondtam el először.

Tarkovszkij írásaiból kiderül, nem szerette beavatni a színészeit a történet részleteibe, éppen csak az adott jelenethez nyújtott fogódzót. Nem kerül így kiszolgáltatott helyzetbe a színész?
– Ez valóban így volt, minden felvétel előtt ráhangolt bennünket az adott helyzetre, de az egész filmet nem láthattuk át. Én a film elején és végén tűnök fel, ezt a forgatás kezdetén rögzítettük is, s utána nem is találkoztam a stábbal. Felvétel előtt félrevont, meséket, verseket mondott nekem, hogy egy meghatározott érzelmi állapotba hozzon, de közvetlen instrukciót sosem adott. Bár a szabadság sosem árt, mindig érdekel, mit vár el tőlem a rendező. Ha több szerepem lett volna Tarkovszkijnál, valószínűleg elhalmoztam volna kérdésekkel, mert én általában a rendezők idegeire megyek a faggatózásommal. Andrej Mogucsijt például rendesen megkínoztam a felvetéseimmel. Márpedig nem minden rendező szereti az ilyen fokú aprólékosságot – ha valami, hát ez a precizitás a németes vonás bennem.

A család színházi hagyományai folytatódnak, hiszen lányával közösen lépnek fel egy táncos előadásban. Hogyan viseli a lánya az ön megalkuvást nem tűrő színészi mentalitását?
– Varvarával öt éve játszunk együtt A tangó és a szerelem leckéi című előadásban. Egy idős varietészínészt alakítok, akire már senkinek sincs szüksége. De egyszer csak a sok idős ember mellett őt is meghívják, és egy show-műsort készítenek velük. Főhősünk a próbafolyamat során újra magára talál. A főhősnő vágyai, fantáziái elevenednek meg a táncban – ezt a vonalat viszi a lányom, aki balett-táncos. Szerencsére jól alakul a közös munka, mert elfogadja, hogy a nagyobb tapasztalat szól belőlem. Nagyon szerettem volna, hogy sikerüljön neki ez az alakítás, ezért kezdettől elhatároztam, hogy tükörképe, tanácsadója leszek a próbafolyamatban. Ő pedig alázattal fogadta a hozzászólásaimat, és a végére kiderült, hogy jól játszik. Talán jobban, mint én.

Lukácsy György

a Budapesten készült fotók Eöri Szabó Zsolt munkái
 

(2014. április 21.)


Oldal tetejére
Albánia, Belgium, Bulgária, Franciaország, Georgia, Görögország, Izrael, Japán, Kína, Lengyelország, Magyarország, Macedónia, Mexikó, Mongólia, Olaszország, Oroszország Románia, Szlovákia, Szerbia, Törökország