Műsorarchívum 2014

I. MITEM

„Átadom magam a játéknak”

Alisza Frejndlih a színházi pestisről, a rendezők idegeiről és a pisze orról

A média világának bacchanáliája is rontja a színházi nézők ízlését – mondja Alisza Frejndlih, aki a színész tehetségére épülő művészetben hisz. A szentpétervári Nagy Drámai Színház Alice című előadásában láthatta Oroszország egyik legnépszerűbb színésznőjét a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) közönsége.

Alisza Frejndlih azt jelenti az orosz kulturális életben, mint Törőcsik Mari a magyarban vagy Anna Magnani annak idején az olaszok számára...
– Ezzel túlértékel!

Mégis, mikor jött rá, hogy immár több mint színésznő, valóságos közkincs?
– Nem tudom egy momentumhoz kötni az országos ismertségemet, ez fokozatosan alakult így. Szerepről szerepre éreztem, hogy egyre nagyobb érdeklődéssel fordulnak felém a nézők. A tőlük érkező energia fizikailag is eljut hozzám, és a mai napig feltölt a közönséggel való találkozás. Az utóbbi időben ezt az energiát ismét különösen erősen érzem, most, hogy a színház, ahol szolgálok – a Nagy Drámai Színház – eléggé elárvult helyzetben van. Negyedik éve tart az épület felújítása, kényszerű vándorlásunk során válósággal megkapaszkodunk a közönségünkben.

A MITEM-en is bemutatott Alice egyik felvonása a színpadon, míg a másik a nézőtéren zajlik. A negyedik fal lebontása, vagyis a színpad és a nézőtér közötti határ átlépése a nézőket rendre zavarba ejti. A színészek számára milyen érzés a nézők között játszani?
– Hát, nem egyszerű ehhez hozzászokni! Az előadásunk második részében a nézők beülnek a játéktérbe, ennek a felvonásnak a döntő részében a színészek a nézők között játszanak. Ez belőlünk is előhív egy szinte fizikailag is érezhető vibrációt, ami nem túl kellemes érzés. A nézők közelségéből szerintem nem jön ki többletenergia. Ez ugyanis nem távolság kérdése. Ha színpadon játszom és az ellenfény miatt nem látom a nézőket, akkor is mindig érzem a jelenlétüket. De ha egyszer a színház ebbe az irányba akar tovább haladni, muszáj lesz megszoknunk – mint a pestis idején: valahogy túl kell élnünk.


Erős kijelentés, de azért mosolyogva mondja.
– Akárhogy alakul is a színházi formanyelv, maga a színjátszás túl fogja élni. Lehet, hogy át kell esnünk ezeken az avantgárd, posztmodern betegségeken, hogy visszatérhessen a színház az igazsághoz – ami a színész tehetségére épül.

Carroll Alice Csodaországban című művében olvashatunk az örökké tartó teadélutánokról, ami Csehov világát idéző gondolat. Miért nem tartották meg ezt a jelenetet az előadásukban?
– A koncepció szerint minden Carroll szövegével kapcsolatos motívumot csak figurában vagy hangsúlyokban idéztünk fel. A mi előadásunk elsősorban arról szól, hogy az emberek hajlamosak önmagukat elveszíteni. Az Alice az önmagát kereső embert mutatja be, azt a közvetlen, tiszta, fiatalkori énjét, aki még titkot hordozott.

Az előadás nem is Csodaországban játszódik, hanem egy bérházban, ahol a negyedik és az ötödik emelet között megrekedt a lift.
– Én öregasszonyként kerültem ebbe az előadásba, így ez számomra személyes visszatekintést is jelentett. Lewis Carroll meséje tehát a mi feldolgozásunkban nem gyerekeknek szól, hanem különös lelki tájakra vezeti a felnőtt nézőt, hogy ő is magára találhasson.

Alisza Frejndlih

Nevét és hivatását is édesapjától örökölte: a német családból származó Bruno Frejndlih maga is színész volt. A családnév (freundlich, vagyis barátságos) sokat elárul a hazájában rendkívül népszerű művésznőről. Közvetlen játékmodora, természetes kisugárzása azonban nemcsak a nézők szívéhez, hanem rangos színházak legnagyobb szerepeihez is elvezette. Játszott Shakespeare-, Brecht- és Bernard Show-darabokban, 1983 óta tagja és vezető színésze a ma Tovsztonogovról elnevezett szentpétervári Nagy Drámai Színháznak. A magyar nézők elsősorban filmszerepeiből ismerhetik: Elem Klimov 1980-as, Agónia című drámájából, Andrej Tarkovszkij 1979-es klasszikusából, a Sztalkerből vagy az 1977-es Munkahelyi románc című romantikus vígjátékból. Bár énekhangja nem különösebben kiművelt, érces altján elragadó szomorúsággal szólalnak meg a sanzonok és kuplék. Talán ez is az oka annak, hogy valóságos „intézménnyé” vált Oroszországban.


Andrej Mogucsijt rendezőként a látomások mesterének tartják. Az imént említett térkezelés is egyike azon változásoknak, amelyeket az ő kinevezése hozott a Nagy Drámai Színház élére?
– Igen. De hogy hasonló felfogásban fog-e rendezni a BDT (a Nagy Drámai Színház orosz nyelvű rövidítése – a szerk.) régi színészei számára megszokott környezetben is, csak akkor derül majd ki, amikor visszatérünk az alma materünkbe. Én magam is kíváncsi vagyok rá, hiszen még nem volt alkalma a nagyszínpadon rendezni. Előzőleg – korábbi társulataival – pedig alternatív felfogású előadásokat állított színre. Izgalmas lesz a visszatérésünk!

1989-ig évekig dolgozott színházuk névadójával, Georgij Tovsztonogov rendező-igazgatóval. Hozzá hasonlóan ön is kettős identitással rendelkezik. Tovsztonogov grúz volt, míg ön német családból származik. Mit jelent a német-orosz kettős identitás az ön számára?
– Alapvetően mind a ketten az orosz kultúrából nőttünk ki, azzal együtt, hogy sosem tagadtuk meg a gyökereinket. Édesapám a pétervári Alekszandrinszkij színházban dolgozott, ezért egészen kisgyermekkoromtól követtem az alakításait, és ennek nagyobb hatása volt a pályámra, mint a származásunknak. A mentalitásunkon pedig már csak azért sem érezhető sok a német származásból, mert apám ősei még Nagy Katalin cárnő idején érkeztek Oroszországba, a nagymamámék generációja még beszélt németül, mi viszont már ízig-vérig oroszok vagyunk.

Bár édesapja színész volt, egy interjúban ön azt mondta: hogy végül követte őt ezen a pályán, abban nagy jelentősége volt a pisze orrának, hiszen éppen ilyen karaktert kerestek a leningrádi Osztrovszkij színifőiskolába.
– Az arcom szabálytalansága viszont sokáig nehezítette a filmes pályámat, mert nem tartottak elég fotogénnek. A pisze orr különben nagymamám öröksége, hiszen apámnak jellegzetes, hosszú orra volt. Rengetegszer hívtak szereplőválogatásra, de sokszor elküldtek a külsőm miatt. Csak azután kezdtek el filmekhez is hívni, amikor már elismerést vívtam ki magamnak a színpadon. Egy idő után a nézők hozzászoktak az arcomhoz.

Már országos hírű művész volt, amikor a nagy filmrendező, Andrej Tarkovszkij felkérte a Sztalker egyik szerepére, akkorra már bizonyára nem volt szükség szereplőválogatásra.
– Készített próbafelvételeket, sőt, Tarkovszkij magát a próbát – a film végi monológomat – akarta bevágni a végső alkotásba, mert annyira jónak ítélte. Végül azért kellett újra leforgatni, mert nem a díszletek között mondtam el először.

Tarkovszkij írásaiból kiderül, nem szerette beavatni a színészeit a történet részleteibe, éppen csak az adott jelenethez nyújtott fogódzót. Nem kerül így kiszolgáltatott helyzetbe a színész?
– Ez valóban így volt, minden felvétel előtt ráhangolt bennünket az adott helyzetre, de az egész filmet nem láthattuk át. Én a film elején és végén tűnök fel, ezt a forgatás kezdetén rögzítettük is, s utána nem is találkoztam a stábbal. Felvétel előtt félrevont, meséket, verseket mondott nekem, hogy egy meghatározott érzelmi állapotba hozzon, de közvetlen instrukciót sosem adott. Bár a szabadság sosem árt, mindig érdekel, mit vár el tőlem a rendező. Ha több szerepem lett volna Tarkovszkijnál, valószínűleg elhalmoztam volna kérdésekkel, mert én általában a rendezők idegeire megyek a faggatózásommal. Andrej Mogucsijt például rendesen megkínoztam a felvetéseimmel. Márpedig nem minden rendező szereti az ilyen fokú aprólékosságot – ha valami, hát ez a precizitás a németes vonás bennem.

A család színházi hagyományai folytatódnak, hiszen lányával közösen lépnek fel egy táncos előadásban. Hogyan viseli a lánya az ön megalkuvást nem tűrő színészi mentalitását?
– Varvarával öt éve játszunk együtt A tangó és a szerelem leckéi című előadásban. Egy idős varietészínészt alakítok, akire már senkinek sincs szüksége. De egyszer csak a sok idős ember mellett őt is meghívják, és egy show-műsort készítenek velük. Főhősünk a próbafolyamat során újra magára talál. A főhősnő vágyai, fantáziái elevenednek meg a táncban – ezt a vonalat viszi a lányom, aki balett-táncos. Szerencsére jól alakul a közös munka, mert elfogadja, hogy a nagyobb tapasztalat szól belőlem. Nagyon szerettem volna, hogy sikerüljön neki ez az alakítás, ezért kezdettől elhatároztam, hogy tükörképe, tanácsadója leszek a próbafolyamatban. Ő pedig alázattal fogadta a hozzászólásaimat, és a végére kiderült, hogy jól játszik. Talán jobban, mint én.

Lukácsy György

a Budapesten készült fotók Eöri Szabó Zsolt munkái
 

(2014. április 21.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Algéria, Franciaország, Görögország, Magyarország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szerbia, Szlovénia, Ukrajna