10. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó

Orgon tehetős polgár, első felesége halála után egyedül nevelte fel Damis nevű fiukat, majd újranősült, második felesége Elmira. Befogadja a mélyen vallásosnak tartott és általa is csodált Tartuffe-t, szállást, ellátást biztosít számára, egyenesen piedesztálra emeli. Tartuffe azonban vendéglátója vagyonára áhítozik, és Orgon - akárcsak anyja, Pernelle asszony - szánalmasan tűri, hogy Tartuffe becsapja és kihasználja. Damis konfliktusba keveredik apjával, aki új „lelki vezetője" hatására késlelteti a fiú házasságát. A teljhatalmú Tartuffe még jótevője feleségét is megpróbálja elcsábítani. Bár Elmira titokban tartaná az ügyet, Damis felismeri a nagy lehetőséget, és beárulja apjának, miben mesterkedik a csalárd vendég: ám Orgon nem hisz neki, elkergeti és kiátkozza fiát, Tartuffe-t akarja egyedüli örökösévé tenni. Ekkor Elmira, hogy kiengesztelje Damist, kénytelen felnyitni Orgon szemét, feltárva előtte, milyen ember valójában védence. Kelepcét állít Tartuffe-nek, aki a szobában rejtőzködő Orgon jelenlétében újra megpróbálja őt elcsábítani.

A VERZIÓ KIVÁLASZTÁSA 

Ivo van Hove nem a Molière által 1669-ben befejezett és általában színpadra állított ötfelvonásos változatot választotta. A darab egy elveszett változatát rekonstruáltatta. Ezt a háromfelvonásos Tartuffe-t, amelynek címe „Tartuffe, avagy a képmutató", XIV. Lajos ízlése szerint cenzúrázták 1664-ben, az ősbemutató előtt. Georges Forestier egyetemi tanár, a 17. századi színháztörténet szakértője szerint „a mélyen keresztény király", noha egyfelől nem tekinthette magát a katolikus ortodoxia bajnokának, másfelől azt sem engedhette meg, hogy kedvenc vígjátékszerzője a bigottságot kipellengérező szatírát mutasson be a párizsi színházában. Molière 1669-re átírta és ötfelvonásossá bővítette a darabot, ez az általunk ismert „Tartuffe, avagy a képmutató" változat. A „Tartuffe, avagy a képmutató" rekonstruált változatát pedig Georges Forestier és Isabelle Grellet állította helyre levéltári dokumentumok, valamint a darab két változatának dramaturgiai elemzése alapján.

AZ ELŐADÁS KONCEPCIÓJA 

Tartuffe csaló? Igen, természetesen az. Ájtatosnak tetteti magát, holott nem az. Csalárdságának azonban erénye, hogy feltárja az Orgon családját átszövő titkos feszültségeket, vágyakat. Ugyanis sérült családról van szó. A látszólag stabil családban az idősebbek és a szülői tekintély tisztelete szilárd, megingathatatlan alapnak tűnik. Közelebbről nézve azonban egy összeomlott, a múlt romjai közt rekedt család tárul elénk. Felesége halála után Orgon újranősült, a sokkal fiatalabb Elmirát vette el. Frigyük, mint kiderül, válságos állapotban van. Damis lázad az apja ellen, mivel Orgon akadályozza a házasságkötésben. Cléante, Elmira bátyja határozottan progresszív, szabadelvű és individualista társadalmi nézeteket vall, szöges ellentétben Orgon és anyja, Pernelle asszony hagyományos-konzervatív gondolkodásmódjával. Az egység, a harmónia rég elhagyta e házat. Ekkor furakszik be Tartuffe a robbanásközeli helyzetben lévő háztartásba. Szegény, mint a templom egere, máról holnapra él, templomról templomra járva alamizsnát gyűjt, így tengeti életét. Orgon Tartuffe-ra a megváltó, az odaadó hívő szerepét osztja. Ő meg jó színészként eljátssza a szerepet, pénzt és jobb életet remélve, amelyben legalább hetente egyszer mosakodhat, tiszta ruhában járhat. Orgon barátra, bizalmasra lel benne, akivel megoszthatja gondjait és nehézségeit. Tartuffe tökéletes gondozónak, barátnak, lelki tanítómesternek bizonyul. A két férfi között kialakuló hiteles kapcsolat alapvető jelentőséggel bír. Hogy megpecsételje az egyedülálló köteléket, Orgon úgy dönt, Tartuffe-t teszi meg egyedüli örökösének. Ekkor robban a bomba. Molière számos vígjátékához hasonlóan a Tartuffe is társadalmi dráma. A szerző bemutatja, milyen óriási hatást gyakorolnak a jelentős társadalmi fejlemények az egyén lelki, társas és érzelmi életére. Úgy döntöttem, hogy a darab eredeti, mindössze három felvonásból álló változatát állítom színpadra. Ennek középpontjában az Elmira és Tartuffe közötti szerelmi jelenetek, valamint a Damis és apja, Orgon közötti konfliktusok állnak. A Tartuffe e változata elemi erővel hat.

Ivo van Hove 

JEGYZETEK A DARAB REKONSTRUKCIÓJÁHOZ

Az 1., 3. és 4. felvonás anyaga az általunk ismert formában (a 4. felvonás utolsó jelenetének kivételével) egybevág a házigazda feleségét elcsábítani próbáló, annak leleménye által leleplezett, végül a házból elűzött ájtatos-úrhatnám csaló történetének számos prózai és drámai változatával. A három felvonás világosan mutatja a korábbi regényekben és „dell'arte" változatokban is megtalálható elbeszélés szerkezetet: 1) a jámbor férj házába fogad egy, a vallásos odaadás és erény szobrának látszó férfit; 2) utóbbi beleszeret a házigazda fiatal feleségébe, megpróbálja elcsábítani, mire a nő visszautasítja, ám vonakodik értesíteni a férjet, aki még a jelenet szemtanújának beszámolóját sem hiszi el; 3) mivel a férj vakon bízik a szentéletű emberben, a feleség kénytelen egy második csábítási jelenet révén lebuktatni az álszentet, akit ezután elűznek a háztól. E három eseménysor önmagában elegendő cselekmény, így érthető, hogy Molière háromfelvonásos vígjátékot akart írni: az első felvonás előkészíti a bonyodalmat, a második a csábítási kísérlet köré szerveződik, a harmadik felvonás pedig a feleség által állított csapda működéséről szól. Könnyen belátható, miért bővült az eredeti befejezés (Tartuffe elűzése) a végső változatban egy ötödik felvonásba átvezető fordulattal (Tartuffe megszerezte Orgon egész vagyonát, és nála van a kompromittáló dokumentumokat tartalmazó ládika). Megjegyzendő, hogy a háromfelvonásos szerkezet nem kezeli helyén Mariann és Valér szerelmét, amely a végső változatban a második felvonás egészét kitölti; továbbá Tartuffe eredeti öltözéke kizárja a szerelmi rivalizálást: a világi lelki vezetők kvázi-egyházi öltözetükkel jelezték szigorú önmegtartóztató vallásosságukat, így egy társaihoz hasonlóan cölibátusi fogadalmat tett lelki vezető nem is gondolhatott arra, hogy feleségül vegye a házigazda lányát. Másrészt, Damis erőszakossága a végleges változat 3. felvonásának elején Tartuffe-vel szemben, amely az általunk ismert ötfelvonásos változatban aligha érthető, illetve mesterkéltnek hat, valamint számos utalása a házasságára, amelyet egyértelműen a szenteskedő kritikája akadályoz, egy korábbi változatról tanúskodik; ebben Valér és Mariann hiányában a bonyodalom oka Damis meghiúsult házassága lehetett. Így már érthető, hogy Molière, miután betoldott egy 4. felvonást (az általunk ismert változat 5. felvonása), egy további felvonással egészítette ki a darabot (a végső változat 2. felvonása), amely sok kritikus szerint nem igazán illeszkedik a vígjáték egészébe. Ebből érthetjük meg, miért csak a 3. felvonásban lép színre a főszereplő. A dramaturgia e tankönyvi esete (Tartuffe-t ugyanis a „késleltetett hős" tökéletes példájának tartják) valójában a három felvonással elképzelt vígjáték megtoldása során, nem tervezett módon erősödött ilyenné... Az 1664-es első változatban Tartuffe már a 2. felvonásban színre lép, amivel semmilyen értelemben nem számítana rendhagyónak.

Georges Forestier 

Információk a Comédie Française oldalán