MITEM 2019

Adorján Imre: Dede Korkut Könyve

A magyar kiadás előzményei

Gyakran előfordul, hogy egy ötlet és megvalósulása közt évek telnek el. Így volt ez Dede Korkut Könyvénke[1] magyar kiadásával[2] is. Ám a közben lepergett évek nem teltek el haszontalanul: közben sikerült, habár sok küzdelem árán és akadályokon keresztül, egyet-mást tennünk a mű magyarországi ismertetése és népszerűsítése terén.

Korkut legendája szerepel a VI. MITEM programján, Jonas Vaitkus rendezésében, az Auezov Kazah Állami Drámai Színház előadásában.

 

A dolog ott kezdődött, hogy 1977-ben Pap Gábor művészettörténész Ankarában megvette Dede Korkut Könyvének Orhan Şaik Gökyay által mai török nyelvre átírt kiadását (Istambul, 1976), és azt nekem ajándékozta. Amint olvasgatni kezdtem, egyre jobban felkeltette érdeklődésemet a könyv. Ezért Kelemen András barátommal – akinek korábban már több török novellafordítása is megjelent az Európa Kiadónál – elhatároztuk, hogy három, általunk kiválasztott epizódot átültetünk belőle magyarra.

Elsőként Bikács kán történetét fordítottuk le. Munkánk során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a mű a török, de egyúttal a magyar kultúra kincsestára is. Meglepetve vettük észre például, hogy az ifjú vitéz itt is bikával birkózik, akárcsak Arany János Toldijában! Sőt, ahogy a Toldiban, Bikács történetében is 40 vitéz kíséri el a hőst.

Ezek után már tudatosan kerestük a magyar és a török, ezen belül különösen a népi hagyományok közti hasonlóságokat és azonosságokat. Deli Dumrul történetében a magyar „szeretet próbája” népballadakörnek egy bővebb hasonmására találtam. Előttem is tudtak erről a magyar balladakutatók, de Deli Dumrul történetét nem olvasták.

Ezek után kézenfekvő volt a gondolat, hogy Dede Korkut történeteit hazánkban is meg kell ismertetni. Ezért Bikács kán történetéből bábjáték szövegkönyvet írtam, ami alapján a mű a székesfehérvári Vasvári Pál Általános Iskola felső tagozatos tanulóinak közreműködésével 1983-ban színpadra is került. Az akkori török nagykövet, Osman Başman őexcellenciájaának és több munkatársának jelenlétében zajlott le az ősbemutató a Megyei Művelődési Központ Szent István színháztermében. A tanulók ezt a bábjátékot több vetélkedőn bemutatták, s értékes helyezéseket értek el vele.

1984-ben Székesfehérváron az Alba Regia Hotelben rendezett „Török Gasztronómiai Est” során egymás mellett mutatta be két előadóművész Deli Dumrul történetét. Egyikük (Bobory Zoltán, a Látókör Irodalmi és Művészeti Társaság vezetője) a török verziót szavalta, a másik pedig a magyar balladák odaillő részeit énekelte. Ezt az előadást az Építők Művelődési Házában megismételtük. Osman Başman nagykövet úr feleségével és munkatársaival együtt mindkét előadáson jelen volt.

Kelemen Andrással több ismertető előadást is tartottunk Dede Korkut Könyvéről, többek közt Budapesten, Békéscsabán, Debrecenben, Kecskeméten, Kiskunhalason. Bikács kán történetét első alkalommal a Halasi Téka folyóirat publikálta1985-ben, Pap Gábor és feleségem, Berente Judit előszavával. Nem sokkal később a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Művelődési osztálya stencilezett formában jelentette meg Dede Korkut Könyvének általunk lefordított három részét, a Bikács kán, a Deli Dumrul és a Bamszi Bejrek történetét.

Dede Korkut Könyvét németre (Joacim Hein, 1958), angolra (Geoffrey Lewis 1974) s a Vatikáni Könyvtárban fellelt kézirat 6 történetét olaszra is (Ettore Rossi) lefordították már. Magyarországon korábban mindössze egy német nyelvű cikk jelent meg a műről, a Körösi Csoma Archívumban, 1926-ban. A Néprajzi Lexikonban a „szeretet próbája” balladakörnél egyetlen közvetett utalás található rá. Mindketten úgy gondoltuk tehát, hogy fontos lenne a teljes művet lefordítani magyarra. Kelemen András több könyvkiadót is felkeresett, és felajánlotta, hogy lefordítjuk mind a 12 történetet, de komoly érdeklődést egy kiadó sem tanúsított, így a magyar kiadás előtt egyelőre bezárultak a kapuk.

1996-ban a török műben talált, a magyar és török népi kultúra közti hasonlóságokat gyűjtöttem össze, amelyet könyv alakban Turul gyermekei címmel a Fejér Megyei Pedagógiai Szolgáltató Intézet 1998 decemberében adott ki.[3] A könyv megírása során szükségem volt valamennyi történetre, ezért lefordítottam az összes történetet. Forrásom Gökyay korábban említett műve volt.1997 tavaszán Törökországban jártam feleségemmel; azért utaztunk el Bayburtba, hogy felkeressük Dede Korkut feltételezett síremlékét a közeli Masat faluban.Városnéző sétánk során az utcán egy fiatalember megkérdezte – ami Törökországban nem ritka –, honnan jöttünk, mit csinálunk Bayburtban és a környékén. Amikor megtudta, hogy Dede Korkuttal foglalkozom, azonnal beszélgetésre invitált a Tanítók Házába. Megérkezve nagyon meglepődtünk, mert 10–12 tanító is várt bennünket. Dede Korkut Könyvéről beszélgettünk, vitatkoztunk velük.

Amikor elbúcsúztunk, bayburti Ali Sirr? Çoban (Âşik Süphan?) dalnok „Isten hozott ma hozzánk titeket…” szaz kísérettel dalba foglalta nevünket. Ott, abban a lelkes hangulatban megfogadtam, és török barátaimnak is megígértem, lesz magyar nyelvű Dede Korkut Könyv! Âşik Şüphan? versének dátuma 1997. május 5. volt. Akkor még nem gondoltam, hogy milyen kemény fába vágom a fejszémet, de az adott szó kötelezett. Fordítótársam, Kelemen András ekkor már nem tudott bekapcsolódni a munkába, mert időközben a Külügyminisztérium politikai államtitkára lett. (1990-től folyamatosan országgyűlési képviselő) ezért Puskás László barátomat kértem meg, aki már szintén több török irodalmi alkotást fordított le szépen magyarra, hogy legyen segítségemre, elsősorban a verses részletek stílszerű és hasonló ütemű átültetésében.

Dede Korkut feltételezett nyughelye a Bayburt-közeli Masatban (forrás: tdtkb.org)

Meg is egyeztünk, hogy együtt készítjük el a teljes és végleges változatot, és elküldtem neki az addigra elkészült nyersfordításomat. Közös munkánk során hamarosan kiderült, hogy a mai török nyelvre átírt Gökyay-féle kiadás több helyen is hibás, és ráadásul az átirat a versek eredeti ritmusát sem őrizte meg. Így hát munkánk alapjául Muharrem Ergin latin betűs kritikai kiadását választottuk, amely szó szerint közli az eredeti szöveget, és Dede Korkut ősi mondásgyűjteményét is tartalmazza. A fordítást elősegítette, hogy Muharrem Ergin szótárt is szerkesztett az archaikus szöveg megértéséhez.

Puskás László az általam készített nyersfordítást tüzetesen átvizsgálta, kijavította. Közös munkánk több mint két évig tartott, sokszor vitatkoztunk, de mindig a jobb, helyesebb kifejezés megtalálása érdekében. Számtalanszor javítottunk, változtattunk egy-egy szövegrészt. Puskás László munkájának érdeme, hogy Dede Korkut verses részei a magyar fordításban is azonos szótagszámmal és rímekkel olvashatók. Sőt az ütemes prózai részek is az eredetit igyekeznek követni. Én a továbbiakban jobbára a mű magyarázatával, a magyarázó szövegek és lábjegyzetek megírásával foglalkoztam. Puskás Lászlóra hárult az a feladat is, hogy megfelelő kiadót találjon. Végül is a mű néprajzi és irodalmi értéke alapján az Európai Folklór Intézet igazgatója, Hoppál Mihály neves néprajzkutató elvállalta, hogy az intézet „Folklór” sorozatában jelenteti meg a művet, amely a L’Harmattan Kiadó gondozásában látott napvilágot. A fordítás lektorálására Dobrovits Mihály turkológust kérték fel, akitől valóban sok segítséget kaptunk, mert hibáinkat kiváló humorral, sohasem sértően adta tudtul. Mi késedelem nélkül kijavítottuk azokat. Több értékes megjegyzése a megfelelő helyen, lábjegyzetben olvasható.

A kiadást a Magyar–Török Nők Társasága, Necla Aksop asszony, a Török–Magyar Üzletemberek Egyesülete és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta.

Ezzel a kis írással is fel szeretnénk hívni a magyar olvasók figyelmét a török kultúrának eme kincstárára, melyről Dr. M. Fuat Köprülü professzor ekképpen nyilatkozott: „Ha a mérleg egyik serpenyőjébe az egész török irodalmat, a másikba pedig csak Dede Korkut Könyvét tennénk, akkor is ez utóbbi bizonyulna nehezebbnek.” (…)

 

***

 

A mű felfedezése és kiadásai[4]

Az „Előiratot” és a 12 elbeszélést tartalmazó művet 1815-ben Drezdában H. O. Fleischer fedezte fel. Címe latin betűs írásban: KITAB-I DEDEM KORKUT ALA LISAN-I TAIFE-I OUZAN[5], azaz „Dede Korkut Könyve oguz nyelven, a törzsükről.” (A továbbiakban: Dede Korkut Könyve.) A kézirat nyelvezete az azerbajdzsáni török nyelvjáráshoz áll a legközelebb. Egyes feltételezések szerint a mű innen, Azerbajdzsánból kerülhetett a 16–17. században az Oszmán birodalom területére, onnan pedig ismeretlen körülmények közt Drezdába.

A drezdai kézirat (fotó: Arno Burgi, forrás: slub-dresden.de)

Dede Korkut Könyve Törökországban 1976-ban vált nemzeti közkinccsé, és ma már középiskolai tananyag. 1999-ben Dede Korkut-év volt, és ez alkalommal több nemzetközi kongresszust is rendeztek ebből a témából.

A forrásokat Muharrem Ergin török kutató Dede Korkut monográfiájában foglalta össze. Ebben azt is bizonyította, hogy Dede Korkut (magyarul Korkut Atya vagy Korkut Apó) személye, valamint az ő neve alatt ismert történetek, illetve ezeket részben tartalmazó művek már évszázadok óta ismertek voltak a törökök között[6].

A legrégebbi forrás Residüddin ilkán vezér 1305-ben perzsául írt könyve[7], amelynek az oguzokról szóló részében Korkutról is tesz említést. Beszámol Korkut származásáról, munkájáról és küldetéséről, mint aki négy oguz kán alatt szolgált, és 295 éves korában halt meg. A Próféta kortársaként az oguzok közt elterjesztette az iszlám hitet, és ő adott nevet a kánok gyermekeinek.

Dede Korkut alakja ma is elevenen él a török népek hagyományában.

A Szir-darja folyó mellett egykor állt Dede Korkut mauzóleum emlékköve (fotó: Alekszander Petrov, forrás: silkadv.com)

A kazakok és türkmenek közt egyaránt elterjedtek a „sírját kereső Korkut Atya” mondakör variánsai. A monda szerint Korkut Atya meg akart szökni a halál elől, de amerre csak ment, mindenütt „a sírját kereső Korkut” számára ásott sírokat látott. Végül 300 évesen az egyik, az ő számára megásott sír mellett halt meg.

Ezzel a mondával kapcsolatos az a türkmén kifejezés is, hogy „Korkut sírjának ásása”, amelyet a sorsszerűséggel kapcsolatban emlegetnek.

A Szir-darja folyó melléki egyik kazak variáns szerint[8] a bölcs Korkut először a világ egyik eldugott sarkában élt, de egy éjjel azt álmodta, hogy néhány ember sírt ás. Megkérdezte tőlük, hogy kinek ássák a sírt, mire azok azt válaszolták, hogy azt a bölcs Korkutnak ássák. Amikor felébredt álmából, elhatározta, hogy megszökik a halála elől, és a világ egy másik végébe menekült. Ott is ugyanazt az álmot látta, ezért úgy döntött, hogy a világ közepén fog letelepedni. Így jutott el a Szir-darja folyóhoz, ahol ismét azt álmodta, mint korábban. Úgy értette, hogy a földön ő nem élhet, ezért levetette a bekecsét, azt a folyó vízére terítette, arra ült rá, és így élt még további 100 évet. Amikor meghalt, a muzulmánok a folyó mellett temették el.

Ezért látogatják a türkmének Dede Korkut sírját a Szír-darja melletti Dzsebel-i-Erbain-ban.

Ugyancsak a kazakok körében terjedt el az a monda, amely szerint Korkut Atya népi énekköltő volt, és ő találta fel a kobozt, valamint a tamburát. A koboz a kazakoknál vonós, a tambura pedig pengetős, széles körben elterjedt népi hangszer. Így a monda arra utal, hogy az összes húros hangszer feltalálója Korkut Atya volt. Amikor kobzon játszanak a kazak sámánok, énekükben a tanítójuknak tartott Korkut Atya segítségéért fohászkodnak. A kazak népdalokban gyakran előforduló képes beszéd, hogy a szerelmes ifjú kedvese szemét „Korkut gyújtotta mécseshez” hasonlítja. A néphagyomány szerint Kazakisztánban Ak-Mula városától kb. 150 km-re emelkedő két hegycsúcs – a Mundzsakti és a Dumburali – neve is Korkut Atyával van kapcsolatban. A monda szerint Korkut (Korkurt) Atya, kezében a tamburájával, a Kazak síkságon járva a Mundzsakti hegyen vesztette el a tambura pengetőjét (kazakul: munēagini), a Dumburali hegyen pedig a tamburáját. Ezekről kapta nevét a két csúcs.[9]

A kazak nemzeti hangszerek 3D modellje (forrás: cgtrader.com)

A kirgizek hősi eposzában, a Manaszban, Korkut nevének említése után olvasható a Dede Korkut művében sokszor említett Kazilik hegy is.

Természetes, hogy az Anatóliában élő törökök közt található a legtöbb olyan hagyomány, amely Dede Korkut Könyvéhez kapcsolódik. Legelterjedtebbek a „Bej Böjrek” mondakör variánsai, amelyek Dede Korkut Könyvében Bamszi Bejrek történetén alapulnak. Megtalálhatók ezek a variánsok Dél-Anatóliában a Torosz hegység vidékén (Antalya, Mugla), de a Pontusz-hegység tájain is (Şafranbolu, Erzurum, Erzincan, Trabzon, Bayburt), valamint Közép-Anatóliában (Beysehir, Konya) is.[10]

Síremlékét Anatóliában Ahlat-ban és Bajburt közelében lévő Masat faluban nagy tisztelettel őrzik, de ahogy születésének, úgy halálának, temetésének időpontja és helye sem ismert[11].

[…]

A ravasz, csavaros észjárású Dede Korkut alakját [a kötetben szereplő tizenkét eredetmondában] misztikus fény övezi. Az oguzok, ha bajba kerülnek – akár az egész közösség, akár csak egy család közülük –, azonnal őt keresik meg, elhívják, tanácsot kérnek tőle, vagy éppenséggel felkérik valamilyen bonyolult ügy megoldására, elintézésére. Életkora sem határozható meg, mert fiatalosan gyors, fürge, ugyanakkor a harcokból, csatározásokból feltűnő módon kivonja magát. A történetek végén mindig ő az, aki összefoglalja az eseményeket és áldást oszt. Tulajdonságai és az oguz közösségben betöltött szerepe alapján úgy tűnik, olyan sámán (táltos), aki nem tartozik egyetlen nemzetség kötelékébe sem, hanem az egész közösség szellemi vezetője. Szava parancs, „áldása áldás”. Ő énekli meg a nemzetségeket, énekét kobozzal kíséri. Főként a szájhagyomány, de a később keletkezett, többé-kevésbé megbízható írásos források még az oguzok iszlám hitre történő áttérése után is említenek olyan „szent embereket”, derviseket, akik bár muzulmánok voltak, mégis igen sok régi hiedelmet, sőt gyakorlatot megőriztek a törökök korábbi vallásából, a sámánizmusból, és terjesztették is. Dede Korkut személyét és szavait alighanem a későbbi kiadások alakították az iszlám számára elfogadhatóvá.

Személyiségének történelmi elődje „Bölcs” Tonjukuk (másként: Tongukuk) lehetett, aki Iltirisnek (+691), az első türk kagánnak volt tanácsadója, majd annak halála után még két türk kagánt szolgált tapasztalatával. Tonjukuk emlékkövét Bilge Kagán (a török bilge szó jelentése: bölcs) állíttatta fel a mai Ulánbátor közelében, a Tola folyó jobb partján, és ma is ott látható az időjárás viszontagságainak kitéve[12]. Az emlékkövén – mintha ő maga szólna – kőbe vésve olvasható:

…Később, mivel

Tengritől kaptam

Tudományt…[13]

Tonjukuk sztéléje a Tola folyó jobb partján, Mongóliában (forrás: wikipedia.org)

Más kérdés (…), hogy mikor keletkeztek a mondák, és megint más, hogy mikor jegyezték le azokat a drezdai kéziratban. A történetekben szereplő hősök nevei és a szereplők szokásai ugyanis jóval korábbi időkre utalnak. Ezt támasztja alá, hogy a férfiaknak csak egy feleségük van, és csak kivételes esetben vesznek második feleséget, mint pl. Bamszi Bejrek azt a lányt, akinek segítségével megszökhetett a fogságból. A férfiak sok kumiszt és bort is isznak, amelyet rablányok szolgálnak fel. Az asszonyok a rableányokra nem féltékenyek, a férfiakkal majdnem teljesen egyenrangúak, szabadon szólhatnak, ha szükséges lovagolnak, harcolnak. Az oguzok, ha valaki meghal, lovának farkát és fejét levágják, húsát a halotti toron elfogyasztják[14]. Ezek a magatartásformák az iszlám felvétele előtti időkre utalnak. A személynevek között egyetlen, az iszlám vallás szerint elfogadható, kanonizált (Mohamed, Ali, Aisa stb.) vagy e hitről bizonyságot tevő (Abdullah, Nureddin stb.), sőt egyetlen arab név sem fordul elő. A legtöbb személynév a török nyelvben „beszélő név”.

A történetek főszereplői tehát nem az Oszmán korban éltek, hanem azt évszázadokkal megelőzően, és ennek felel meg a törzsi-nemzetségi szervezetük is. (…) Mindezek azt bizonyítják, hogy a történetek a törökök iszlám hitre való áttérése előtti időkben gyökereznek. Az iszlám szövegrészek jól érzékelhetően erőltetett betoldások. Ennek nem mond ellent az sem, hogy a csaták előtt iszlám rítus szerint mosakodnak, imát mondanak, a diadaluk után a templomokat lerombolják, vagy dzsámivá alakítják át. A lejegyzéskor ügyes szerkesztői taktikával foglalták írásba az ősi, pogány szájhagyomány útján terjesztett mondákat, biztosítva ezzel megmaradásukat az iszlám környezetben is.

A Dede Korkut művével foglalkozó európai kutatók máig vitatkoznak arról, hogy mikor keletkezhettek a mondák. Egyes nyugati tudósok időszámításunk előttinek vélik, a török szakemberek pedig Kr. u. 8–12. századinak tartják azokat[15].

 

Bevezető az „előirat”-hoz

Az „előirat” cím helyett a [szöveg írója] a Korán bevezető formuláját – „Allah, a könyörületes és irgalmas nevében” – idézi. A szöveg népi bölcsességeket, illetve vallási intelmeket tartalmaz. (A Dede Korkut történetek közt ezeket nem szokták szerepeltetni még a törökországi kiadásokban sem, a teljesség kedvéért azonban közöljük fordításunkban.) Három fő-részre tagolható:

Az első rész Korkut Atya személyéről, jelentőségéről, az oguzok közt betöltött szerepéről, egy mondata pedig a Kaji illetve Oszmán házra vonatkozó jóslásról szól. Hiányzik a szokott „Dede Korkut mondta” típusú bevezetés, ezzel is jelezve, hogy a szerző nem ő, hanem a róla szóló szavak lejegyzője.

A második rész négy bekezdése egymástól könnyen elkülöníthető négy témakört ölel fel, és a stereotip „Dede Korkut mondta…” szavakkal kezdődik. Írója ezzel is jelzi, hogy itt egy korábbi, feltehetően szájhagyomány lejegyzése következik. Ezek részei az alábbiak:

1. A „család-erkölcs” fejezete. Annak ellenére, hogy a fejezetet egy jellegzetesen iszlám – az Allah megszabta sorsra utaló – mondat vezeti be, az mégis a családra, a gyermeknevelésre vonatkozó, a nomád török nézeteken alapuló hagyományos szentenciákat sorolja fel.

2. A „vitézi-erkölcs” fejezet rövid megfogalmazása a lovas nomád harcostól elvárt fizikai és erkölcsi követelményeknek.

3. A „tapasztalás” fejezete, a vad- és házi állatok, az anya, a férfi tapasztalatairól szóló közmondások után a vándor énekmondó emberismeretéről számol be.

4. A „vallás és vallásgyakorlat” fejezete. Ebben a részben derül ki − mint ahogyan a 12 történetben is gyakran −, hogy az előirat szerkesztője vagy lejegyzője az iszlám síita ágának, ha nem is a híve, de legalábbis szimpatizánsa. A fejezet Alit megkülönböztetett tisztelettel említi, és reá az imám tanon alapuló sía speciális sztereotip jelzőit használja. Az esetleges kétségeket a kerbelai csatában résztvevő Haszan és Husszein (Ali leszármazottai) „szépségének”, dicsőségének sztereotípiája oszlatja el. A kerbelai csata évfordulója a síita világban az iszlám legnagyobb ünnepe.

A harmadik, a befejező rész a „négyféle asszony” leírása. A török szövegbe – hogy értelmezze a stílus-változást – Muharrem Ergin beszúrta: „Dede Korkut nyelvével szól az énekmondó.” A következő szólások témája és stílusa ugyanis elüt az előzőkétől.

Megjegyzem, hogy az asszonyok típusait tárgyaló monda már a középkori zsidó irodalomban is megfogalmazódott. Az egyik lusta, mocskos, a másik hűtlen, a harmadik jó, mint a férje anyja.[16] A zsidó monda az ószövetségen alapul, és Noé három lányának a házasságáról szól. Az előirat az asszonyok jellemét − jó vagy rossz voltát − nem a vallási irodalomból vett példákból vezeti le, hanem sokkal inkább a keleti, nomád-török követelmények, elvárások fényében vizsgálja.

 

Az „előirat”: Allah, a könyörületes és irgalmas nevében[17]

A Próféta − áldás reá − korához közeli időben[18], a Bajat[19] törzsből, egy Korkut Atya nevű férfiú lépett színre. Ez az oguz személy igazi tudós volt. Amit ő előre megmondott, az be is következett. Sokszor távoli eseményekről is hírt adott. Szívében isteni sugallat munkálkodott. Korkut Atya így szólott: „Végezetül ismét Kaji törzse jut uralomra, és a kánságot senki ki ne szakítsa kezéből, amíg a végső idő el nem jön, s az utolsó ítélet el nem érkezik[20].” Ez a jóslat az Oszmán nemzetségre vonatkozott, és lám, ma is ők vannak hatalmon. És még mennyi ehhez hasonlót mondott! Korkut Atya mindig megoldotta az oguz nép gondjait. Bármi történt is, anélkül nem cselekedtek, hogy Korkut Atyával meg ne tanácskozták volna. Bármit is parancsolt, azt elfogadták. Szavát megfogadták, és pontosan aszerint cselekedtek.

Dede Korkut mondta: „Ha nem mondogatják: „Allah, Allah!”, a dolgok nem fordulnak jóra, ha a mindenható Isten nem akarja, a férfi nem gazdagszik meg. Ha öröktől fogva nincs megírva, a szolgát nem éri szerencsétlenség; amíg a halál ideje el nem érkezik, senki sem hal meg. A halott nem támad fel, a földi lélek vissza nem tér. Lehet egy vitéznek halomnyi vagyona, és gyűjthet még hozzá, amennyit csak bír, többet úgysem élhet fel, mint amit az isteni rendelés előre megszabott. A csobogó vizek, ha megáradnak is, a tenger még nem telik meg. A fennhéjázókat[21] az Isten nem szereti, aki nagyra tartja magát, annak szívében nincs gazdagság. Más fiát ha felnevelik is, belőle sohsem lesz édes fiú, felnövekedvén elhágy, és meg sem ismer. Hamuból nem lesz dombocska, a vőből nem lesz édes fiú. Ha a fekete szamár fejére kantárt vetsz is, nem válik öszvérré, ha a cselédlányt szép ruhába öltözteted is, nem válik a ház asszonyává. Ha nagy pelyhekben hullik is a hó, mégsem marad meg nyárra, a selymesen zöldellő fű sem marad meg őszre. Avítt gyapotból nem lesz vászon, ősi ellenségből nem lesz barát. Ha nem siklik a szán, nem fogy az út[22], ha nem forgatod a fekete acél szablyát, az ellenség nem fordul vissza, ha a férfi nem áldozza fel vagyonát a köznek, nem becsülik. Ha a leány nem látja az anyjától, nem tanulja meg a jót, ha a fiú nem látja az apjától, nem lesz vendégszerető. A fiú az apát gazdagítja, s ő a szeme fénye. Ha valakinek sikeres fia van, ő a házitűzhely parazsa. Mi lesz szegény fiúból, ha az apja meghal, és nem marad hátra vagyona? Mi haszna van az apja vagyonából, ha nincs szerencséje? A szerencsétlen, rossz sorstól Allah mentsen meg titeket, kánom.”

Dede Korkut szobra a törökországi Bayburtban (forrás: pinterest.com)

Dede Korkut még egyszer szóllott: „Meredek lejtőn a hitvány vitéz nem tudja megülni a kazilik lovat, ha fel is száll rá, jobb lenne, ha fel se szállna. Hogyha félszeg forgatja az acél szablyát, jobb lenne, ha nem forgatná. A jól vívó vitéznek többet ér egy buzogány, mint a nyíl és a szablya. Az olyan házak, amelyekbe nem jő vendég, jobb lenne, ha összedűlnének. Azok a rétek, amelyek füve olyan keserű, hogy a ló sem legeli, ha kisarjadnak is, jobb lenne, ha ki se sarjadnának. Az ihatatlan, keserű vizek, ha felfakadnak is, jobb lenne, ha fel se fakadnának. Ha az apa olyan faragatlan, tuskó fiút nemz, aki az apa nevét tovább nem élteti, jobb lenne, ha nem is nemzene, és ha az anya méhébe megfogan is, jobb lenne, ha meg se születne. Az apa nevét továbbéltető, életrevaló fiú bizony jobb. Bár létezik hazug szó ebben a világban, jobb lenne, ha nem létezne. Jobb, ha betöltöd a földi lét három harminc és tíz évét. Töltsétek be hát a három harminc és tíz éveteket, rátok az Isten ne hozzon rossz sorsot, folyton jólétben éljetek, hej, kánom!”

Dede Korkut még egyszer beszélt, lássuk, kánom, mit mondott: „Vándorolva a legelőt a szarvas ismeri meg. Üde rétek pázsitjait a vadszamár ismeri meg. Szertefutó utak nyomát csak a teve ismeri meg. Hét völgy finom illatait csak a róka ismeri meg. A karaván vonulását a pacsirta ismeri meg. Hogy a fiú kitől lett, az anya tudja. Hogy a férfi nehéz-e, a ló tudja. Nehéz teher keservét az öszvér ismeri. Fájdalomnak a helyét a szenvedő ismeri. A fejfájás nyilallását az agy ismeri. Karnyi kobozt hordozva, háztól-házig, bejtől-bejig, dalnok vonul. Ki nagylelkű, ki zsugori, a dalnok tudja. Aki regölését kobzával kíséri, dalnokotok legyen. Az Isten óvjon a váratlan szerencsétlenségtől, hej, kánom!”

Dede Korkut újra megszólalt, lássuk Kánom, mit mondott: „Imádságra nyitom számat, felettünk az Isten áldott. Istenünknek jó barátja, vallás feje, Mohamed is legyen áldott. Mohamednek jobb oldalán imádkozó Abu Bekir, a Hiteles[23], legyen áldott. A végső szipare[24] feje ő, amme[25] áldott. Ha szépen, értelmesen olvassátok, a Jászin[26] legyen áldott. Szablya villant, vallás megnyílt[27], sāh-i merdan[28] Ali áldott. Ali fiai, a Próféta unokái, a két testvér, akik Kerbela mezején a jezídek kezétől haltak meg az igaz hitért, Haszán és Huszein legyen áldott A megírt és elrendezett, égből szállott isteni tan, a Korán is legyen áldott. Oszmán, a tudósok feje, Affan fia legyen áldott, ki a Koránt leíratta, rendeztette, majd az ulemák megtanulták, beosztották, és megformálták[29] azt. Síma helyen felépített Isten háza, Mekka, áldott. Mekkába ha megérkezik, minden igaz, hű zarándok legyen áldott. A számadás napján a péntek áldott[30]. A pénteken mondott ima[31] legyen áldott. Ki azt buzgón meghallgatja, annak reménysége áldott. Minareten ezánt mondó[32] müezzin is legyen áldott. Térdét fogva ülő[33] asszony legyen áldott. Halántéka, ha megőszül, az apa áldott. Fehér tejével ki szoptat, az anya áldott. Az útnak induló fekete tevemén legyen áldott. A kedves testvér áldott. Oldalt, a tarka ház mellett, ha felverik, a nászsátor áldott, hosszú kötélzete áldott. A fiúgyermek áldott. Az emberi közösséghez nem hasonlító, a világmindenséget teremtő Isten áldott. Akit magasztaltam, a hatalmas Isten, ő legyen a barátod, és adja neked kegyelmét, hej, kánom!”

Dede Korkut nyelvével így szól az énekmondó: „Az asszonyok négyfélék. Az egyik család-hervasztó némber. A másik felfuvalkodott hólyag. A harmadik a ház támasza. A negyedik, akárhányszor csak megszólal, közönséges.

Az énekmondó házának támasza olyan legyen, hogy ha messze idegenből vendég érkezik a házba, és a férfi nincs otthon, akkor is etesse és itassa meg a vendéget, mert a vendégeket a szentek küldik. Az ilyen asszony Ajséhez, és Fatimához méltó[34], kánom. Azok neveljenek gyermekeket. Házi-tűzhelyedhez ilyen asszony jöjjön.

Most lássuk a család-hervasztó némbert: Reggel, amikor felkél, anélkül, hogy kezét, arcát megmosná, kilenc bazlamát[35] és egy sajtár joghurtot vesz szemügyre, s pukkadásig telezabálja magát. Aztán kezét csípőre teszi, és így szól: „Bár dűlne össze ez a ház, amióta férjhez mentem, nem telt meg a gyomrom, nem nevetett az arcom, a lábaim cipellőt, a szemem fátylat nem is látott! Ah, hogyan történhetett ez? Ha ez meghalt volna, egy másikhoz mehettem volna férjhez, s az biztos jobban megfelelt volna reményeimnek.” Az ilyenfélék, kánom, ne neveljenek gyermeket! Ilyen asszony ne jöjjön házi-tűzhelyedhez!

Most lássuk a felfuvalkodott hólyagot: Fektéből felkél anélkül, hogy kezét, arcát megmosná, a lakás egyik sarkából a másikba, a másikból az egyikbe lót-fut, zsörtölődik, folyton veszekszik. Egész délelőtt sétál, és a pletykákra fülel. Amikor aztán délután hazatér, és azt látja, hogy a tolvaj, a kutya és a nagy borjú a lakást felforgatta, a tyúkól és az ököristálló teteje beszakadt, hívja a szomszédjait, és így kárpálja őket: „Zeliha, te lány, Zübejde, Ürüvejde, Csan Kiz, Csan Pasa, Ajna Melek, Kutlu Melek, nem azért mentem el, hogy meghaljak, elpusztuljak! A fekvőhelyem csupa romhalmaz lett! Mi lett volna, ha egy picikét ügyeltek a házamra? A szomszéd joga Isten joga!” – meg hasonlókat kiabál. Az ilyenek, kánom, ne neveljenek gyereket! Házi-tűzhelyedhez ilyen asszony ne jöjjön!

Dede Korkut emlékhelye Kazahsztánban, Bajkonur közelében (forrás: mfa.gov.kz)

Elérkeztünk ahhoz, aki közönséges, durva beszédű: Ha más vidékről, idegenből vendég érkezik, és szállást kér, és otthon van a férjeura, így szól hozzá: „Megállj, hozzál kenyeret, hogy ehessünk mi is, meg ez is!” „A kenyérsütésről senki sem gondoskodik, de bezzeg enni kell” – így a férje. De az asszony se hagyja ám magát!: „Mit tegyek? Ebben az düledező házban nincs se liszt, se szita, a teve meg még nem érkezett meg a malomból. Amit meg hoz, attól nőljön csak az én farom! – mondja, és a kezével a seggére csap, és férje felé fordítja fenekét. Ezret ha szólsz, egyre se hallgat, a férje szavára nem figyel. Noé próféta szamarának a fajtája az ilyen. Óvjon meg benneteket Allah attól, hogy otthonaitokba ilyen asszony kerüljön!”

 

Imre Adorján: The Book of Dede Korkut

The Kazakh State Academic Theatre is to present contemporary Kazakh poet Iran-Gayip’s play titled Қорқыттың көрі (Curse of Korkyt) at MITEM this year. The piece, which is the requiem of civilization, culture and art in its creators’ view, has been staged by the great Lithuanian director, Jonas Vaitkus. The theme is the search for immortality, which the title character finds in music. According to the surviving sources, Dede Korkut is the mythic culture hero of Turkish peoples, who, becoming a holy singer, was able to stop the birds by his vocal-instrumental music (küj – quail) and not even death could draw near him any more. He is considered as the inventor of all stringed instruments. Whenever Kazakh bards are playing the cobza even today, they are praying for the help of their master, Father Korkut. The present paper provides a nuanced picture of this living tradition. Its author is Turkologist Imre Adorján, translator of the book of twelve origin myths, first published in Hungarian in 2002, Dede Korkut könyve (The Book of Dede Korkut). The compilation based on the translator’s introductory essay and made for this occasion presents readers with the world of legends evoking the figure of Dede Korkut, with the discovery of the book home and abroad, and it contains the “pre-script” to the volume, introduced by the professional commentaries of the translator.

 

[1]     A Dede Korkut Könyve (fordította: Adorján Imre és Puskás László; bevezetés, jegyzetek: Adorján Imre) eddig két fordításban jelent meg: először 2002-ben, majd 2008‑ban az Európai Folklórintézet és a L’Harmattan kiadásában.

[2]     Megjelent: Török Füzetek, A Magyar–Török Baráti Társaság időszaki lapjában, X. évfolyam. 3. szám, 2002. szeptember, 14–16. (bilingvis: magyar–török). Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár.

[3]     Adorján Imre: Turul gyermekei. Oguz eredetmondák és a népi kultúra. A könyvben többek között a következő témákról olvashatunk, melyeket a szerző a szimbolikus jelkészlet hasonlóságából kiindulva elemez: Magyar és török eredetmondák (Emese álma); Beavatás-történetek: Bikafékezés – legényavatás (Pünkösdi népszokások; Táltoshiedelmek), A szeretet próbája; Rítusok, szokáshagyományok: Vendégeskedés, lakoma; Lóverseny és íjazás; Gyermekkori eljegyzés; Menyasszony kikérés; Halottsiratás. (a szerk.)

[4]     Ezt és a következő fejezetet (Bevezetés az „előirat”-hoz) az első jegyzetben megadott kiadvány Bevezetője (7–26. oldal) alapján a Szcenárium szerkesztői állították össze. E két fejezet és az „előirat” digitális verzióját a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.

[5]     Muharrem ERGIN, 64. Catalogus codicum Manuscriptorum orientalum Bibliothecae Dresdensis, Drezden, 1831. No. 86. A cím latin betűs átírása változó a különböző szerzőknél.

[6]     ERGIN, 1958. 35.

[7]     Türkiyat Mecmuasi 1, 213/19 Abdulkadir, Başkurdistanli

[8]     ERGIN, 1958. 48.

[9]     Türkiyat Mecmuasi II. 1928. 396/7. Hamdi, Hamid cikke.

[10]   Köse Mihaloğlu Mahmud Ragip: a Milli Mecmua 1931-es számában (124–125) közli azoknak az általa gyűjtött lakodalmas népdaloknak a szövegét és dallamát, amelyeket Dede Korkut Könyve Bamszi Bejrek történetében a főhős énekelt a menyegzői jelenetben.

[11]   Bayburt’un Sesi 1997/11. Bayburt Kültür ve Yardımlaşma Derneği, Parıldar, Ali Kemal, 7.

[12]   KÉPES Géza: Kőbe vésett eposzok. Helikon Kiadó Bp., 1982.

[13]   KÉPES Géza, uo. 56. (Tengri=Égisten A tengrizmus a magyar, hun, török, mongol pusztai birodalmak vallása. – a szerk.)

[14]   ERGIN, 1958. 28.

[15]   Bayburt’un Sesi 1997/11. Baburt Kültür ve Yardımlaşma Derneği, Kázimoglu, Samir, 56.

[16]   Magyar Néprajz 5. Akadémiai Kiadó, Bp. 1988. (Erdész Sándor: A mese és hiedelemvilág kapcsolata, 124.)

[17]   A Korán és több szúrájának bevezető formulája.

[18]   Mohamed 572(?)–632.

[19]   Az oguz kántól származó 24 oguz törzs egyike.

[20]   A drezdai kézirat lejegyzési időpontjának meghatározásához ez ad támpontot. Az Oszmán ház ugyanis, amely a Kaji törzsből származik, a 14. században jutott fontos szerephez és uralomra Anatóliában.

[21]   Vö. Korán 17:37, 31:18, 25:63 stb.

[22]   A vatikáni kézirat szerint: „Ha nem szállsz fel a karakocs lóra, nem fogy az út.”

[23]   Abu Bekir állandó jelzője az iszlámban a „siddik”, azaz: igaz, hiteles.

[24]   A Korán harminc fejezete.

[25]   Az „amme” szó az iszlámban az Isten kegyelmének emberekre való kiterjesztését jelenti. A Korán 30. fejezetének a neve.

[26]   A Korán 36. Szúrájának a neve, az arab „ya” és „sin” betűkből. Misztikus értelme: a próféta.

[27]   Megnyílt, azaz elérhető lett mindenki számára, de egyben „szablyával” is megkezdődött a hit terjesztése.

[28]   Alinak, Mohamed vejének állandó jelzője: Jelentése: „A hit védelmezőinek vezére” (Alit 661-ben egy fanatikus meggyilkolta).

[29]   J. Hein bővebben: „Az öreg példányokat elégettette, szétvágatta…”

[30]   Az utolsó ítélet napján azok lesznek áldottak akik a pénteki napot (az iszlámban a közös imádság szent napja) megünneplik. A következő mondat is a pénteki istentiszteletről szól.

[31]   A pénteki ima legfontosabb része a hutbe, az ’ima’, amelyet a szószék (mimber) 7. lépcsőfokáról mondanak vagy olvasnak, s amelybe a világi uralkodó nevét is befoglalja a hodzsa.

[32]   „ezánt mondó”: ’az ima idejét hirdető’

[33]   Az iszlám ima rítusának egyik elemére utal, amikor az imádkozó a kezét térdére helyezi.

[34]   Fatima Mohamed elsőszülött lánya, Ajse pedig a kedvenc, utolsó felesége.

[35]   Vaslapon sütött kerek lepény.

(2019. január 15.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Oroszország, Ukrajna, Szerbia, Litvánia, Németország, Kazahsztán, Dánia, Portugália, Csehország, Franciaország, Svédország, Szlovákia