Műsorarchívum 2016

Tömöry Márta

„De ha a légynek apja, anyja van?”

TIIT: a jakut Titus Andronicus

Nincs telt ház, de az előadás végén felállva tapsol a nézősereg, a zúgó vastaps ötször hívja ki a színészeket. A közönségtalálkozón a magyar tolmács egyenesen jakutból és jakutra fordít. A jakutok keleti szakák, a szkíták egyik ágának leszármazottai, tudjuk meg tőle. Szomjasan hallgatjuk a 11 000 km távolságból érkezett íjfeszítő rokonokat.

Szergej Potapov (jobbra) a közönségtalálkozón (fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Kozma András az ajándék dorombbal (fotó: Eöri szabó Zsolt)

– Önök hunok? A hun, akárcsak a szaka név, Napot jelent nálunk – mondják. – Van ü betű az önök hangzói közt? Igen? Akkor egy család vagyunk! (nagy nevetés) Tavaly Kazanyban szerepeltek ezzel a darabbal egy fesztiválon, ott látta őket Kozma András, és hívta meg ide. A Moszkvában végzett rokonszenves rendező, Szergej. Potapov meg is indokolja, miért választották Shakespeare első tragédiáját születésének évfordulójára. Szerinte a Titusban sűrítve benne vannak a későbbi drámai életmű nagy témái, s hozzájuk, jakutokhoz e világ közel áll – az ő törzsi történelmük épp olyan háborús, vérzivataros, mint ez a történet. Csehov kissé messzebb esik tőlük – de ő például egy mongol színházban rendezett Csehovot is. Színházuk, mint megtudjuk, közel száz éves.

A Szaha Köztársaság címere (1992-től)

Elmondják, hogy a Tiit – Titus nevének rövid alakja – ősi jakut szó a vörösfenyő megnevezésére, s hogy náluk valamennyi fontos épület alapja ebből a fából készül, de vörösfenyő cölöpökre épült például Velence is. A színészektől ízelítőt kapunk a jakutok hőseposzának, az olonkónak két énekéből, a szép alt hangú női énekestől s egy férfitől, aki áldó imát mond a találkozásra, majd két másik művész dorombbal rögtönöz duót. A kölcsönös ajándékozás után Kozma András dorombot kap, s bemutatja, hogy nálunk is ismert e hangszer, aztán a tundrai vodka is előkerül fenn, a fesztiválklubban.

 

Jakutiáról, a jakutokról

A jakutok Szibériában, a magas Északon élnek a Léna folyó mentén, őshonos néptöredékek között, az 1992-ben megalakult Szaha Autonóm Köztársaságban, mintegy 450–500 ezren. A jakut közvetítő nyelv a többi néptöredék számára – afféle lingva latina az orosz mellett. A jakut népnevet az oroszok adták nekik, lovas (ló népe) a szó régi orosz jelentése. A szaha a saját népnevük, mely a régi altáji török szaha nyelvre megy vissza, jelentése: a nap emberei/fiai; világos emberek. A szaha törzsek a 11–14. század között vándoroltak északra a mongolok elől. Korábban jóval délebbre, a Bajkáltól dél-nyugatra éltek. 1634 az orosz gyarmatosítás kezdete, földjükre prémekért, aranyért jönnek, jasakot, prémadót szednek tőlük. Folyamatosan lázadnak ellenük, de Pjotr Golovin vezetésével az oroszok 1642-ben legyőzik őket, majd 70 %-ukat kiirtják. Később, a 18. században kiváltságokat kapnak, elterjed a földművelés, a réntenyésztés. A 19. század elején csaknem minden településen megveti lábát az orosz ortodox egyház. A szovjet korszakban, 1921–23 között ismét felkelnek az oroszok ellen, de a Vörös hadsereg győz. A sztálini terrornak fiatal értelmiségük nagy része áldozatául esik, sokan a Gulágon végzik. Ezért Jelcin 1994-ben bocsánatot kér tőlük. Az ötvenes évektől egyre nagyobb ütemben folyik természeti kincseik kitermelése, jelentős arany- és gyémántbányáik vannak – nekik is jut az osztalékból. A jakut a leghidegebb éghajlaton élő nép a világon, télen gyakran mínusz ötven fok alá esik a hőmérséklet. Még ma is félnomád életmódot folytatnak.

Jakutokat ábrázoló metszet 1860-ból (forrás: antiqueprintsandmaps.nl)

* * *

A jakutoknak a 19. századtól van nemzeti irodalmuk. Saját színházuk 1925-ben alakult, jakut nyelven játszott hőstörténet színrevitelével indult. Nevét 1934-ben Platon Alekszejevics Ojunszkijról (1893–1939) kapta, aki mint politikus a Jakut Autonóm Köztársaság létrehozását kezdeményezte, és mint író, nyelvész, többek között a Jakut Írószövetség megalapítója volt. Ő gyűjtötte össze és készítette elő publikálásra népi eposzuk, az olonkó (oloncho) szövegeit (1939-ben a sztálini terror áldozata lett). Az intézmény 1930-ban stúdiószínházzá alakul, 1934-ben jön ki az első színészosztály 12 fővel, akik a jakut nemzeti színjátszás történetében kulcsszerepet játszanak. 1936-ban húszan végeztek a moszkvai Lunacsarszkij Főiskola jakut stúdiójában. Első profi rendezőjük 1933-tól Sz. A. Grigorjev, aki 1958-ig vezeti a színházat. A szovjet korszakban az orosz és nyugat-európai színházesztétika elsajátítása mellett folytatják a nemzeti repertoár kialakítását is. 1963-tól 1982-ig F. F. Potapov rendező irányításával meghonosítják az orosz költői színházeszményt. Ezt követően Andrej Boriszov az epikus színház megteremtéséért, az olonkó hagyomány színpadi formájának létrehozásáért folytat kitartó küzdelmet. 1986-ban egy Ajtmatov-rendezéssel, 1998-ban a Lear király előadásával állami díjat nyernek. 1995-ben megkapják az akadémiai színházi státuszt. A MITEM-en szereplő TIIT rendezője, Szergej Potapov (1975) színészként indult, majd 2003-ban az Orosz Színiakadémián szerezte meg rendezői diplomáját. Azóta számos jelentős elismerésben részesült, többek között az Arany Maszk díj kitüntetettje.

P. A. Ojunszkij börtönfotója 1938-ból (forrás: gulagmuseum.org)
A Szaha P. A. Ojunszkij Akadémiai Színház új épülete (forrás: mabetex.eu)

 

Tragédia? Rémtörténet? Paródia?

A Titus Andronicus[1], melyet Shakespeare egyik első darabjának tartanak, elementáris indulatok, szenvedélyek uralta történet, rövidre zárt, kegyetlen bosszúdráma. A fiatal alkotó tobzódik a morbid, túlzó teátrális megoldásokban – a mesebonyolítás időnként kimódolt, hemzseg a műveltségfitogtató latin idézetektől. Amikor még az előadás előtt elolvastam a darabot, megdöbbentem, s biztosra vettem, hogy ma csak paródiát lehet belőle csinálni. Vagy bábelőadást a klasszikus cseh bábjátékok mintájára, amilyen például a Genovéva.[2] Mellesleg Magyarországon még sosem került színpadra e mű (Balogh Géza bábrendező mesélte, hogy annak idején cseh főiskolásoktól látott egy szép Titus-előadást). „Vérszomjas tárgya és kezdetleges emberábrázolása” miatt sokáig vitatták, hogy egyáltalán Shakespeare írta-e.[3] De ma már úgy tudjuk, hogy kétséget kizárólag az ő műve, mely 1593–94 folyamán keletkezett. 1594. január 24-én elő is adták a Rose színházban, s ugyanebben az évben megjelent nyomtatásban is, a szerző neve nélkül. Sikerdarab volt, a korabeli publikum élvezte a nyílt színen tomboló végletes érzelmeket. A legtöbb néző ezen az előadáson ájult el, a közönség egy része viszont jót derült a sorozatos véres gyilkosságokon. Shakespeare-nek ez a darabja valójában kétarcú: tragédia, s ugyanakkor e műfaj paródiájának is felfogható. A 17. század közepétől lekerül a színházak repertoárjáról, s csak a 19. század ötvenes éveiben tűzik műsorra Ira Aldridge afro-amerikai színész jutalomjátékaként, aki Aaron szerepében lép fel. 1955-ben Peter Brook is színre viszi, Titust nála Lauerence Olivier játssza. A huszadik század második felében filmen többször is feldolgozzák, Julie Taymor 1999-es filmjében Titust Antony Hopkins alakítja.

A Titus Andronicus 1594-es kiadásának címlapja (forrás: wikipedia.org)
Az úgynevezett Peacham rajz, mely talán a Titus-előadásról készült 1595-ben (forrás: wikipedia.org)

Reméltem, hogy a jakutok saját mitológiájuk, hősénekeik stílusában állítják színre a témát. Ám Szergej Potapov nem ezt az utat választotta, rendezése meglepően modern. A puritán díszlet Mihail Jegorov munkája: egy forgószínpadra telepített négyzetes rámpa, felnyitható padlóelemekkel – ez az egyszerű, de variábilis térforma és a visszafogott játékmód az idősebb nézőket leginkább a 20. század hetvenes-nyolcvanas éveinek úgynevezett szertartás-színházaira emlékeztetheti. A különböző korokat és kultúrákat idéző fantázia-jelmezeket Sardana Fedotova jegyzi: a királynő tollas fejdísze Afrikát idézi, félmeztelen fiai, akik szoknyát, karpántot és aranyláncot viselnek, mintha egyiptomi reliefekről léptek volna le; a sásszoknyát viselő Tituson a páncélzat a római harcosokéra hajaz; Saturnius vitézkötéses huszármentét hord; Bassianust orosz cári katona-kabátba öltöztették – ezzel a sokféleséggel minden bizonnyal a történet univerzális jellegét kívánták hangsúlyozni.

Ira Aldridge Aaron szerepében 1852-ben (forrás: wikipedia.org)
Vivien Leigh és Laurence Olivier a Titus Andronicus-ban, Stratford, 1955 (forrás:pinterest.com)
Julie Taymor filmjének DVD-borítója Anthony Hopkins arcképével (forrás: imdb.com)

A nyitó jelenetben az elhunyt császár két fiát, Saturniust és Bassianust, valamint a tribunusokat látjuk. Titus Andronicus vezetésével bevonul a gótverő rómaiak győzelmi menete. A rámpa tetejéről dobogva közelednek a nézők felé, jakut harci csatakiáltást hallatva: „Megyünk a nap felé, ölni! Élet vagy halál – Űüü!” Az ősi szaha nyelv hangzása férfias, dinamikus. A rómaiak temetik halottaikat, Titus emberáldozatot mutat be: fia, Lucius kívánságára leszúrja a legyőzött gót királynő, Tamora legidősebb fiát. Miközben a színpad felnyíló süllyesztői befogadják a tetemeket, s felhangzik a jakut sirató ének, a gót királynő és fiai bosszút esküsznek. A római tribunusok Titusnak felkínálják a császári rangot, de az elhunyt császár két fia ugyancsak várományosa a trónnak. Titus, a veterán katona elhárítja az ajánlatot, s a szokásjognak engedve nem az uralkodásra alkalmas fiatalabbat, hanem az idősebb fiút, Saturniust ülteti a trónra. Az új császár viszonzásul elvenné a hős leányát, Lavíniát, ám a lány ezt visszautasítja, mert már Bassiánus arája – aki kézen is ragadja, s el akar távozni vele. Ekkor Titus, az apa felbőszülve gyermekei felségsértő engedetlenségén, leszúrja legkisebb fiát, aki fedezni próbálta a menekülőket. Az új császár sértett dühében – és mert Tamora szépsége megbabonázta – a fogoly gót királynőt emeli maga mellé a trónra. E nő irányítja eztán szerecsen szeretője, Aaron segítségével a gyenge császárt, mint valami bábut. Titustól két fia kikönyörgi, hogy engedje meg legalább a családi sírboltba temetni öccsüket.

Titus (Innokentyij Lukovcsev) parancsot ad Tamora fiának kivégzésére (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Ezt a bonyolult konfliktushelyzetet a rendező néhány perc alatt hozza létre a színpadon, a nézőnek nem könnyű követnie a szereplők szövevényes kapcsolati hálóját, személyes motivációját. Ettől keletkezik az a benyomásunk, hogy ezt a cselekményt a kontrollálatlan indulatok és a fátum irányítja. Már itt megfigyelhető azonban, hogy egy-egy jelenetsor végén Szergej Potapov mintegy megállítja a történetet, hogy érzelmileg nyomatékosítsa azt. Ezeken a pontokon hangzanak el a szaka hősénekek stílusában előadott betétek.[4]

De kövessük tovább a cselekményt! Tamora taktikai megfontolásból lecsendesíti új férjét, ám fiait biztatja, lesz még alkalom a bosszúra. Titus megnyugodva vadászni hívja az udvart. Aaron monológjából kiderül: örül az új konstellációnak. A misztériumjátékok Ősbűnt (Old Vic) megszemélyesítő allegorikus alakjára megy vissza ez az eseményeket irányító démonikus figura[5]. A királynő két fia egymásnak ugrik, Lavíniáért hevülnek, s vívnak életre-halálra. Aaron leszereli a két fiút, s előadja aljas tervét: mindketten élvezhetik a lányt mint őzet a vadászaton. Aaron, az intrikus a vadászaton félrevonulva megosztja Tamorával bosszútervét. De szerelmes együttlétüket megzavarja a a másik pár, Bassiánus és Lavínia. Epés, a gót királynő erkölcseit gúnyoló szavaikra Tamora bevádolja őket fiai előtt, hogy tőrbe akarták csalni. Azok gondolkodás nélkül leszúrják Bassianust. Tamora Lavíniát két fiának szolgáltatja ki. Az éles nyelvű lány védtelenné válva már kegyelemért esdekel, de könyörtelenül elhurcolják. Titus testvére, Marcus tribunus talál rá majd az erdőben: nyelvét kitépték, kezét-lábát levágták, s nyakig egy zsákba kötötték[6] mint nyöszörgő, tehetetlen emberroncsot. A megölt Bassianust Aaron verembe rejti, majd Titus két fiát ugyanebbe a verembe csalja – egy hamis gyilkosságra felbérlő levéllel s a felásott pénzzel rájuk keni a gyilkosságot. A császár a levél és a „meglelt” pénz hatására persze mindent elhisz, tombol, s elfogatja Titus fiait. Úgy viselkedik, mint egy dróton rángatott, akarat nélküli, pipogya bábhős. Titus is vakon hisz Aaronnak, s hogy fiait mentse, gondolkodás nélkül levágatja értük a fél kezét. Aaron kárörvendő reakcióját egy bábos betét szemlélteti: előbb a fiúk fejét láttuk a háttérben, mintha már le is volnának nyakazva; most pedig a stilizált műanyag végtagok egyidejűleg jelzik Titus hiábavaló áldozatát és a Lavínián megesett gyalázatot. Titus, midőn két fia fejét hozzák, s meggyalázott lányát vonszolják elé csonkolt áldozatként, megzavarodik. Shakespeare szövege, melyet Titus szájába ad, leplezetlen paródia:

Aaron levágja Titus kezét. Előtérben a zsákba varrt Lavínia és testrészei (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

TITUS: …Öcsém, fogj egy fejet
E kézzel viszem én a másikat. –
Lavínia, szükség van most reád is:
Hozd kicsikém fogad között kezem –

A jakutok híven eljátsszák, mélyen átélik ezt a szituációt – felfogásukban egyszerre groteszk és ugyanakkor tragikus is e jelenet. Titus lelkiállapotát képes beszéddel érzékelteti a költő. Amikor öccse megöl egy legyet, ráförmed: gyilkos vagy!

MARCUS: De hisz nem öltem meg csak egy legyet.
TITUS: De ha a légynek apja, anyja van?
Hogy rezgeti aranyló szárnyait
És légbe zümmögi panaszdalát!
Szegény, ártatlan légy,
Mely zümmögő énekkel jött ide
Vidítni minket s te meggyilkolád!

Lavínia megtalálása és Titus két fiának kivégzése egy jelenetbe összevonva (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A zavarodott elmeállapot itt ugyanúgy egy mélyebb belátáshoz segíti hozzá a hőst, mint majd Shakespeare érett drámáiban Hamletet, Leart, Macbethet. A gyermekeit elveszítő apa fájdalma szólal meg ebben a képsorban, mely a mitikus tudatot is felszínre hozza: tudvalévő, hogy a keleti mitológiákban, ahogy a magyar népmesékben is, a szárnyas rovarok az emberi agyban székelő léleklények.

Az első felvonás záró képében kiderül, ki követte el a Lavínián esett gyalázatot: A lány Marcus kérlelésére a szájába adott pálcával homokba karcolja Tamora fiainak nevét. Titus megvilágosul – s vadul felkacagva mértéken túli bosszút esküszik.

Aaron (Roman Dorofejev) bepólyált gyermekével (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A második felvonásra már úgy ülünk be, hogy a hatalmi ambíciók mellett tisztán látjuk a hősöket irányító legbensőbb mozgatókat is. Miközben a politika színterén Lucius a gótok táborában már szervezi a bosszúhadjáratot Róma ellen, a dráma előterében egy olyan esemény zajlik, mely váratlanul más irányt szab a történetnek. Tamora, a királynő fiat szül, s a csecsemő fekete! A gyalázatot elkerülendő az anya meg akarja öletni a gyermeket. De ekkor kiderül, hogy az ördögnek is van szíve: Aaron megvédi fiát Tamora felnőtt fiai ellenében, s átmegy vele a gótok táborába. Tetteit büszkén vállalva feladja magát, s kinyilvánítja: őt az egész világ elleni bosszú mozgatja:

AARON: Úgy ám, oly könnyen műveltem ezer
Rémtettet, mint más leüt egy legyet;
És szívem nem kínozza semmi más,
Csak hogy tízannyit már nem tehetek.

Megesketi Titus fiát, Luciust, hogy a titok feltárásáért cserébe a fiút életben hagyja és felnevelteti.

Tamora kérleli Titust, békítse meg a Róma felé harciasan közeledő Luciust, de az nem enged (hiszen már nem titok előtte, hogy fiai gyalázták meg Lavíniát). Tamora bolondnak véli Titust, s bízva a szellemekben és a maszk varázserejében veszélyes játékba kezd. Két fiával álcát ölt, s mint maszkos bosszúszellemek – a Bosszú, Nőrablás és Ölés megtestesítői – bemennek Titus házába, hogy elámítsák s békére hangolják a zavart elméjű katonát. Titus kérésükre el is hívatja fiát, Luciust a házába a gót vezérekkel – s már-már úgy látszik, Tamora terve sikerülni fog. De Titus szellemileg ekkor már fölényben van (ezt a fordulatot a madárvadászat komikus közjátéka már korábban jelezte: a sárga napmadár elküldésével Titus teszteli a császári párt, ám ők nem értik e jelbeszédet, azt tudniillik, hogy már napfényre került a titok). Titus azonnal felismeri, hogy kik rejtőznek a maszkok mögött, de adja a hiszékenyt. A császárnő gyanútlanul távozik, kiszolgáltatva fiait a kegyetlen bosszúnak. Titus a békét megszentelő áldomásra hívja az uralkodó párt, s feltálalja nekik pástétomban Tamora legyilkolt fiait. De mielőtt ezt elárulná a gyanútlanul lakmározó párnak, azt a kérdést intézi hozzájuk, jogos volt-e az ismert latin elbeszélésben a megerőszakolt Lukrécia öngyilkossága. S igenlő válaszukra megöli, szemük láttára feláldozza saját leányát – ezzel támasztva alá, nyilvánítva ki, hogy a két fiú legyilkolásában nemcsak a bosszú vezérelte, s most sem csupán személyes sérelme mozgatja, hanem a bírói szerepkört felvállalva az ősi törvényt kívánja érvényre juttatni:

TITUS: Mért? Itt vannak pástétomba sütve;
Melyből anyjuk jóízűen evett,
A húsból, mit világra ő hozott.
Így van; így van; tanú rá késem éle.
(megöli Tamorát)

Játék a szellem-maszkokkal (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Erre azonban újra a bosszú szelleme lép működésbe: Saturnius, a császár tüstént leszúrja Titust – aki az igazság szolgálatában ily módon leánya után önmagát is feláldozza:

SATURNIUS: Halj meg, bolond agg, átkos tettedért (megöli Titust)
LUCIUS: Láthat fiú hulló apai vért?
Halálaért halált, fogat, fogért
! (megöli Saturniust)

Körbeért hát a bosszú láncolata – felemésztve megszállottjait.

Rómában e véres eseményeket követően az a döntés születik, hogy az új császár Titus egyetlen életben maradt fia, Lucius legyen.

A madárfogás jelenete (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

S látjuk az „Antikrisztus” Aaront felfeszítve a keresztre, ki sötét kínjai közt, lenyúzott pofával is nevet nagy vörös ördögpalástjában… Fordított előjelű Krisztus-párhuzam ez: itt az apa áldozza fel magát a fiúért. Az eredeti Shakespeare-darabban Aaront a földbe ássák – ez az alvilági lények helye még Shakespeare korában is, a süllyesztő. A keresztre feszítés viszont egyszerre büntetés és a bűnök alóli feloldozás, mely teljesen új értelmet ad a befejezésnek, sőt visszamenőleg az egész történetnek is. A rendező ezzel azt a keresztény felfogást lépteti érvénybe, mely szerint a megváltás lehetőségétől a legnagyobb bűnösök sincsenek megfosztva.

A TIIT záróképe „Megyünk a napba ölni…” (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A záró képben ott látjuk a vörösbe pólyált, síró csecsemőt. S mialatt arról szól az ígéret, hogy Róma tiszta lappal indítja újra a történetet, Lucius az ölébe veszi, ringatni kezdi a kisdedet. Győzött hát a humán ethos, a barbár gyilkolási lánc megszakadt – esélyt adva az ellenséges felmenők utódainak a megbékélésre, ám félő, hogy a bosszú újabb körére is.

Ez az életre, a jövőre fókuszáló talányos hangsúly a jakutok előadásának új üzenete. Elemi erejű, lényegre koncentráló színház ez. Ilyen erős drámai élményt az ógörög tragédiák nyújthattak egykor.

Aaron a kereszten (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

 

Márta Tömöry: “But How, If That Fly Had a Father and Mother?”
(TIIT: the Yakut Titus Andronicus)

P. A. Ojunszkij Sakha Theatre from Yakutia, Siberia, brought down the house with their production based on Shakespeare’s tragedy Titus Andronicus at this year’s MITEM. First, Márta Tömöry gives a brief outline of the history of Yakutia, the Sakha Republic, then of the theatre, which was founded in 1925 and functions in effect as national theatre. It is highlighted that this institution has, from the beginning, sought to cultivate its own national culture, the cornerstone of which is the epic (“oloncho”), comprising a series of epic songs. At the same time, it placed great emphasis on assimilating the Russian and Western European theatrical traditions, too. The processes of creation, reception and canonisation of this early Shakespeare piece are summarised next. It is pointed out that this bloody, dramatic story is two-faced and may, in several respects, also be regarded as a parody of tragedy. Based on the performance seen, a detailed description of the plot follows, with a good deal of commentary added which, on the one hand, helps as a guide to the world of the original work and, on the other hand, makes an attempt at the interpretation of the director’s concept.

 

[1]     Shakespeare összes drámai művei, II. Tragédiák. Franklin társulat kiadása, 5–101. (ford. Vajda Endre)

[2]     Lásd Faust, Genovéva, Don Sajn. Három klasszikus bábjáték (fordította és szerkesztette: Tömöry Márta), Magyar Művelődési Intézet, é. n., 35–49.

[3]     Leslie Dunton-Downer – Alan Riding: Shakespeare kézikönyv, Magyar Könyvklub Rt. 2004, 193.

[4]     E hősénekek a jakutok népi eposzában, az Olonkóban maradtak fenn. Ebben legendás hősök harcolnak a démonokkal, kik az alvilágból támadnak, s a hőst fentről küldik segíteni az embereknek. Az eposz témája: a világ születése, berendezése, leírása. A jakut kultúra hipertextjei ezek – mondja Gogolev antropológus. A cselekmény nyelve metaforikus, gondolat-ismétlő, a lírai epikus versek 36 ezer sort számlálnak. Valószínűleg még a jégkorszakban keletkeztek az arktikus vadászok ajkán. 2005-ben a jakut olonkó felkerült a szellemi kulturális világörökség listájára.

[5]     Monológokat a középkorban főleg a gonoszok, ördögök, démonok szoktak volt mondani, Shakespeare csak később vezeti be majd, hogy színpadán pozitív hősök szájába adja a fontos, belső kételyeiket feltáró szövegeket.

[6]     Vö. a chantiknál a zsákba varrt hős mítoszát – úgy tűnik, errefelé ez a bevett módszer.

(2016. május 15.)


Oldal tetejére

Résztvevő országok: Oroszország, Ukrajna, Szerbia, Litvánia, Németország, Kazahsztán, Dánia, Portugália, Csehország, Franciaország, Svédország, Szlovákia